SZILÁGYI GÉZA

(1875-1958)

Vannak költők, akik egy történelmi pillanatban úgy tűnnek, mintha ők ütnék meg azt a hangot, amely új korszakot kezd az irodalomtörténetben, azután nyomukban megjelennek a még sokkal nagyobbak, és a kezdeményezők elsüllyednek a közfeledés mocsarában, életükben túllép rajtuk a történelem. Az Ady előtti pillanatoknak ez a jelentékeny névtelenje Szilágyi Géza, aki 1958-ban, nyolcvanhárom éves korában úgy halt meg, hogy valójában már fél évszázada nem volt jelen. Holott közben jó verseket és jó novellákat írt, s akik egyáltalában tudták, hogy kicsoda, azok még azt is tudják, hogy kevés költő volt a magyar irodalomban, aki oly erőteljesen hatott volna Adyra, mint ő.

Az Arany és Ady közti időszakban az új hangot keresők legnagyobb hatású főalakja Reviczky (lehetséges, hogy Vajda is, Komjáthy is nagyobb költő volt nála, de azok életükben szinte kívül éltek az irodalmon). Reviczky nyomán, és nem függetlenül az ő hatásától, jelenik meg a kilencvenes évek elején az Ignotus-Makai-Heltai hármas, hozván a városi költészet hangját. És 1896-ban a felháborodott álszemérem erkölcstelenség címen büntetőpert indít egy Szilágyi Géza nevű huszonegy éves költő ellen, aki Tristia című verseskötetében ünnepli a testi szerelmet.

Reviczky már fordítja Baudelaire-t, Czóbel Minka már fordítja Verlaine-t, a Heltai-nemzedék már a nyugati nagyvárosiasság hangját üti meg, de a párizsi eredetű és ízű dekadencia hangvétele maradéktalanul először Szilágyi Géza költészetében szólal meg magyarul.

A fiatal költő a századvég pesszimizmusának és az érzéki örömök dicséretének ad hangot igen csiszolt, elegánsan dallamos versekben. És ha a nagyközönség netán nem vette volna észre a váratlanul új hangütést, erőteljesen figyelmeztette rá a büntetőper, ez az irodalmi botrány, amely egy pillanatra népszerűvé és fontos irodalmi alakká tette Szilágyi Gézát.

Temesvári volt, de Nagyváradról érkezett. Vele kezdődik el a Körös-parti, erősen polgárosodott város (ahogy nemsokára már mondották: a Körös-parti Párizs) irodalomtörténeti szerepe. Nagyváradon volt jogász, onnét került a fővárosba, ahol majd a század legelején (1901-ben) ügyvédi vizsgát tesz. Jogászi éveire esik költői felemelkedése. A vidékiességből éppen kiemelkedő költészetben megütötte a nagyvilági hangot. És ha nem következik közvetlenül utána Ady, ha nem jön előbb A Holnap, azután a Nyugat a maga nagyszerű gárdájával, akkor ő lehetett volna a magyar költészet század eleji főszereplője, ami nem lett.

Élete másfelé kanyarodott, aminek sok egyéb közt az is oka volt, hogy műveltsége tudományos színvonalú volt, és csaknem annyira izgatta az ismeretterjesztés, mint az irodalom. Előbb a kitűnő Pallas-lexikon kötötte le. Ez a Pallas-lexikon a maga korában olyan enciklopédikus színvonalat képviselt, amelyet máig sem ért el lexikonirodalmunk. Szilágyi Géza az egyik legfontosabb munkatársa volt: a legkülönbözőbb tudományok terén volt alkalma az ismeretterjesztésre, és jogászi tevékenységét is elhanyagolta emiatt, illetve szívesebben volt a jogtudományi címszavak fogalmazója, mint peres ügyek ellátója. Majd a lexikonmunka bevégeztével csábítva hívta az újságírás. A napilapoknak szükségük volt igazán művelt munkatársakra is. Több mint harminc évig volt különböző újságok nélkülözhetetlen rovatvezetője vagy helyettes szerkesztője. Majd azután német hírügynökség magyarországi tudósítója. A sajtórobot elfoglalta életét, de nem véletlenül: szerette ezt a kultúraterjesztő tevékenységet.

A Nyugat megindulásáig részt vett minden irodalmi kezdeményezésben. Ignotusék igen nagyra tartották költői tehetségét is, maga Ady tiszteletteljes szeretettel vallotta, hogy bátor költészete hatással volt rá. Még a Nyugat kezdeti évfolyamaiban is meg-megjelentek versei, a Nyugat nemzedéke nagyon is indokoltan előfutárának ismerte fel. De mint költő elhomályosodott utódai mellett. S ő maga is jól tudta, hogy az a törekvés, amelynek ő korai képviselője volt, Adyban találta meg történelmi szószólóját. Szilágyi alkalmatlan volt a vezérszerepre, nem is igényelte. Művészeknél egészen ritka módon szerény volt: nemcsak mások nagyságát ismerte el, hanem arra is hajlamos volt, hogy a maga jelentőségét ne tartsa többnek, mint korai kezdeményezést, amelyet nála sokkal jelentékenyebb költők folytatnak.

Így valójában mintegy évtizedig volt jelen a magyar irodalom történetében. Amikor 1905-ben Ady a költészet porondjára lép, majd 1908-ban megindult a Nyugat, Szilágyi Géza nem több, mint egy költő a sok közül, jelentősége nemhogy Ady, de Babits, Kosztolányi és nagy nemzedéktársaik mellett is elhalványodik. Miközben költészete még nem apadt el. A Tristia után 1912-ig még három verseskönyve jelenik meg, színvonalban semmivel sincsenek az első jelentkezés mögött, sőt formában, árnyaltságban még fejlődnek is. De 1912-ben a modern irodalmat már nem ő jelenti. És mint költő igen hosszú időre el is hallgat. Ekkortól kezdve szólal meg a novellista. Erről a novellista Szilágyi Gézáról még annyit sem szoktak szólni, mint a költőről. Pedig a régóta igen magas színvonalú magyar novellairodalomnak Szilágyi a remekírói közé tartozik. Igaz, témavilága kizárólag a szerelem, a férfi és nő kapcsolatának ezerarcú lehetősége. Nemegyszer a naturalizmus részletezésével, máskor az impresszionizmus lírai hangulatábrázolásával.

Fő tevékenysége azonban évtizedeken keresztül mégis az újságírás. Kitűnő riporter volt, és rendkívül nagy szociológiai képzettséget szerzett. Ha egyszer végre összegyűjtik és kiadják riportjait, a hazai évtizedek képváltozásainak fontos dokumentumanyaga lesz. És az is hiányosság, hogy mai szociológiánk elfelejtette, hogy élete különböző szakaszaiban fontos szociológiai tanulmányokban elemezte a társadalom időszerű jelenségeit. S mindezek mellett igen jó szakértője volt az irodalomnak. Kritikáiból és irodalomtörténeti esszéiből még 1911-ben maga válogatta ki a Könyvek és emberek című kötetet. Irodalmi tanulmányai között talán a legfontosabb a Vajda János pokla című könyv: élet- és korrajz az oly sokáig fel nem ismert nagy költőről. Egy nagy műveltségű, jó író írta, aki ráadásul maga is az irodalomból kiesett jelentékeny költő volt.

Hosszú élete végső évtizedeiben visszavonultan élt, és ez időben lett újra költő. Előbb csakis magának írt. Senkihez sem tartozott. A fasizmus idején üldözött is volt. Igazán új kedvet a költészethez a felszabadulás adott neki. Mintha hetvenéves korában újra kezdené, új hangot talált: a férfi módra viselt magány finom hangú kifejezője lett. Majd következett egy még újabb hang: az aggastyán joga a szerelemhez. Amikor 1958-ban, oly hosszú idő után újra verseskötete jelent meg, a Koldusok táncdala, amely válogatott régi költeményei mellett azóta kelt öregkori verseit is közzétette, az olvasónak el kellett ámulnia, találkozván egy irodalomtörténetileg oly fontos alakkal, aki túl a nyolcvanadik évén, egyre újabb, érdekes költői hangokat tud megütni.

De kevés olvasója akadt. Rég elfelejtették már, ki volt, még kevesebben vették észre, mire képes még mindig. Ugyanebben az évben, nyolcvanhárom éves korában meghalt.

Nem tartozik a híres költők közé. De aki tudja, kicsoda, az azt is tudja, hogy modern költészetünk történetét nem lehet elmondani anélkül, hogy úttörő munkásságát ne említsük és ne hívjuk fel a figyelmet arra a saját hangra, amellyel vénséges vénen jelenkori költészetünkben újra megszólalt.
http://mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/szilagyi.htm.