FARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓI
A mai magyar képzőművészetnek egyik legjelentősebb eseményéről számolunk be, amidőn Fáy Dezsőnek Dante Isteni Színjátékához készült rajzaival foglalkozunk, amelyek az Ernst-Múzeum legutóbbi csoportkiállításán voltak láthatók. Ilyen méretű és ekkora művészi értékű illusztráló munka évtizedek óta nem jelentkezett grafikánkban és olyan hatalmas világgal, mint amilyennek a dantei, magyar rajzoló eddig még egyáltalában nem foglalkozott.
Nehányan tudtunk erről a készülő műről, amelyről a Nyugat mintegy két év előtt már hírt adott és pár hónappal ezelőtt néhány lapot le is közölt belőle. Aggódó érdeklődéssel kísértük Fáy munkáját, hiszen ilyen nagy feladattal küzdve annyiféle balsiker érheti a művészt, de amint hónapról hónapra szaporodtak az illusztrációk - a múzeumban harmincháromban gyönyörködhettünk - mindinkább lelkes öröm váltotta fel az aggodalmat: Fáy diadalmasan oldotta meg nagy feladatát.
Elsőbben is tisztázzuk azt, hogy mily értelemben illusztrációk Fáy rajzai. Mindazok, akik egy-egy kiragadott jelenet képzőművészeti ábrázolását vélik annak az egyedüli helyes illusztrált módnak, melyhez a rajzolónak ragaszkodnia kell, kissé csalódni fognak. Az illusztrálásnak ez a tárgyilag ismétlő és magyarázó módja, az irodalmi mű adatszerű realitásának való alárendelődés nem Fáy kenyere. Elképzelése sokkal szabadabban csapongó, semminthogy a szöveg betűszerintisége megköthesse, sokkal zabolátlanabb, semmint hogy a magyarázgató szerepére vállalkozhatnék. Fáy nem a dantei szöveg valamelyik kiszakított részét látja maga előtt, hanem azokat a viziókat, amelyek képzeletében olvasás közben támadtak. Megesik ilyenkor, hogy a költeménynek némelyik félreeső részlete jobban foglalkoztatja, mint az előtérben mozgók, hogy másutt látja a lényeget, mint maga a költő, tehát nem irodalmi ízű, szigoruan körülírt feladatokat old meg, hanem önmaga választotta emlékek köré rendezi el mondanivalóját. Ez az elszakadás, mely néha azonban a szöveg némelyik aprócska részletéhez való mikroszkopikus ragaszkodással párosul, szabaddá teszi ábrázolási módját. Fáy nem annyira illusztrálja, mint inkább dekorálja a könyvet, csak egy megkötöttséget ismer, hogy a dantei lelket megértse.
Meddő dolog volna arról vitázni, hogy szabad-e így illusztrálni, vagy hogy az illusztráció melyik módja helyesebb és különösen Dantehoz illőbb, az-e, amely szigorúan az adott tárgyi keretbe zárkózik, vagy pedig a szabadabban csapongó és inkább csak jelképeket teremtő, hiszen a dekorálásnak van annyi joga, mint az illusztrálásnak, legyen bár oka, vagy ürügye az Isteni Színjáték, vagy egy nagy császár imakönyve. A fontos az, hogy művészi alkotás szempontjából mennyivel gazdagodtunk. E szempontból másodrendüvé válik a szöveg és a kép kongruenciájának kérdése, ami a Dante-rajongóknak bizonyára blaszfemiának látszik. De ha meggondoljuk azt, hogy milyen kimondhatatlanul gazdag a dantei világ, milyen csodásan változatos és nagy emberi korszak Danteé, s ha tudjuk, hogy két egyéniség amúgy sem födheti egymást és talán még kevésbé két, évszázadok elválasztotta korszak, ennek a lehetetlen megegyezésnek kereséséről eleve lemondunk és csak azt nézzük, hogy milyen az a világ, melyet a rajzoló a Divina Commoedia végtelensége mellé állít, legfeljebb csak az érintkezési pontokat figyelhetjük, amelyeken a művész inspirációja az adott témához kapcsolódott. És itt, mint minden eddigi, még legpompásabb Dante illusztrációról is, csak azt állapíthatjuk meg, hogy nem Dantet kaptuk, hanem a művészt, akit Dante megihletett. De megláthatjuk azt is, hogy Fáy nem fordult szembe a dantei képzelettel, bár csak egy részét adja. Ennél többet pedig alkotóművésztől kívánni nem lehet.
Fáy közelebb áll Dante témájához, mint a föléje emelkedő költőhöz. Végtelen öröme telik abban a nyugtalan tolongásban, amellyel évszázadok a színjátékba zsúfolódnak, izgatott harmadiknak társul a túlvilágot nyugodtan bejáró két költőhöz és sóvár szemmel habzsolja fel a bűn és bűnhődés, majd a megdicsőülés megdöbbentő látványait. A mai embernek hittől be nem világított, inkább rémült, mint extatikus miszticizmusával álmélkodik a látottakon és mindenben, elkerülhetetlenül kegyetlen végzetet érez, ami elől nincsen menekülés. Közelebb áll hozzá a vajudás, vergődés és az örök szenvedésre itéltség, mint az átszellemülő szabadulás, amelynek csak vágya él, a torzzá facsarodó alakokban, de igazi lehetősége alig és ebben Fáy a rajzoló talán még sötétebb, mint Dante a költő, egy csomó évszázad szenvedéseitől és nyomoruságától izgatottabbá és kicsinyesebbé nyűtt idegélet választja el tőle: hiszen a dantei fájdalom klasszikus nagyvonalúságától és egysíkúságától zaklatott idegeinkkel messzire estünk, a pokol szörnyű üvöltése vinnyogó nyöszörgéssé halkult, amelynek ezernyi változata van, csak hatalmas ereje nincsen.
Azt a szörnyű végzetszerüséget, mely a pokol és purgatórium alakjaira öldöklő teherként nehezedik, ha nem is a maga életét már leélt egyes ember, hanem maga az ember a Divina Comoediában lerázhatja magáról, hiszen számára egyaránt nyílt út pokolba, mennybe, de Fáy emberei annyira beléragadtak vak ösztönösségükbe, a démon annyira a nyakukra ült, hogy csak a pokolban és a purgatóriumban élhetnek, míg a paradicsom csak valószínütlen világuk. Az erkölcsi alacsonyrendüségében vergődő dantei állat-emberből Fáy az embert majdnem teljesen kihagyja. Ezzel évszázadok előtti művészek groteszken félelmes elképzeléseire emlékeztet, amelyekben a bűn és aljasság tombolása fantasztikus méreteket öltött. De eszünkbe juttatja ezeket a képzeletének áradó gazdagságával is. Szinte csodálatos, hogy mi mindent tud csinálni a kínjaiban kuporgó, kígyózó, össze-vissza facsarodó emberi testtel, amelyről a XIX. század második felének és az új század első évtizedeinek művészete annyira megfeledkezett. A meztelen emberi test, mint az érzelmek tükrözője, szinte páratlan gazdagsággal jelentkezik nála. Nemcsak a mozdulatok és távlati beállítások hemzsegő fordulatosságával, hanem a szűkszavú kifejezés-mód meghökkentő erejével is. Parányi figurák meggörnyedésében, menekülésében, vagy segítségért esdő taglejtésében kimondhatatlan gyötrődés ölt testet, nem egyes elfutó mozgás-jelenetek, hanem végzetesen igaz életjelképek akkora tömege tolul elénk, hogy egy pillanatnyi megnyugvást sem tűrnek felkavart lelkünkben. Ez a gazdag zsúfolódás néhol szinte apokaliptikus tolongássá válik már az egyes jeleneteken is és az egész rajzon gyakran még fokozódik, mert Fáy legtöbbnyire nem egy kiszakított jelenet pillanatait ábrázolja, hanem egy-egy ének jónéhány oldalához kapcsolódó vizióit. A középkori misztériumszínpadokhoz hasonlóan egyszerre több külön színt állít egymás mellé, melyeket egyrészt a formai kompozíció, másrészt hangulati egységük fűz össze szimbolikus-dekoratív egységgé. Néhol négy-öt-hat külön, de mégis egy térbe olvadó scéna veszi körül a túlvilág tájain csodálkozó Dantet és Vergiliust. De nem csupán az ő mindenkori ottlétük kapcsolja egybe ezeket a kis jeleneteket, mert mindig szervesen nőnek ki a végzet sötét hátteréből, mint annak végtelenül szeszélyes díszítményei, olyan arabeszkek, melyek az emberi sors megvillanásszerűen kitáruló mélyéből keservesen kínlódó emberi testek kavargásával tódulnak fel a szemlélet síkjára.
A művész előtt fehér papírlap fekszik, melyre fekete festékkel rajzolja látományait, de Fáynál még sem gondolunk ilyen sorrendre. Mintha fekete lap feküdne előtte, és a sötétségből haladna a világosság felé, kivési, levakarja a fekete réteget, hogy alóla harsogva világító fehérségek bontakozzanak ki, mintha vonala is fehér volna feketén, ami vizióit talán még komorabbá teszi. Azt lehetne mondani, hogy ez bizonyos mértékig a fametszet mivoltával függ össze, holott Fáynak itt épen ezért kellett a fametszet, amelyen különben is pompásan uralkodik. Távol állott tőle, hogy a mai fametszet-divat nagy felületűségének alárendelje magát. Amennyi aprólékosságot az önállóan teremtő fametszet egyáltalában megtűr, azt mind felhasználja, hogy gyakran tömérdek alakú kompozicióit gazdagíthassa. Viszont az egyes alakokon belül a lehető legtakarékosabb, majdnem semmivel igen sokat tud mondani, vonala csalhatatlan biztossággal ül ott, ahol térfogatot, teret, mozgást és ami a legfőbb, lelket kell ábrázolni. A mozgás megrögzítésében virtuóz, de egyuttal igaz és egyszerű. Minderre szüksége is van, mert minden rajza végletekig feszített drámaiságot áraszt, csupa feszültséget és izgatottságot, amely előtt és után is csupa viharos kavargás volt és következik. Gyötrelmes hajsza, melyet maga Fáy is szenvedve követ, mert sohasem áll olyan szabadon fölötte, mint amilyen különállóan nézett rá a költő, nem bírája, hanem inkább védője a nyomorult embernek.
Ez az együttérzése óvja őt meg attól, hogy jelképező hajlandóságában elvonttá, hideggé váljék. Valami furcsa keverékét nyújtja a megértésnek és vakságnak, különösen misztikus díszítményhez jut el, amelynek nyugtalansága akkor is szembeötlő, ha messziről csak a fehér és fekete felületek kavargását nézzük. Közelebbről aztán oszlik a káosz és mintha teljesen megmagyarázódó kép tárulna elénk, mely nemsokára ismét annál érthetetlenebbnek látszik, mentől inkább próbálkozunk tárgyi magyarázatok fegyverével hozzá közeledni: íme Fáy groteszk, koboldszerű démoniságába ütközünk: de most nem ismételhetem meg azt az öt oldalt, melyet két év előtt róla a Nyugatba írtam.
Fáy illusztrációi Babits Mihály nagyszerű Dante fordításához készültek. Az eredeti ismerői szerint közelébb is áll a fordítás, mint az eredeti olasz szöveg lelkéhez. Nyugtalanabb ennél, más zengése van, maibb, mint a dantei szöveg, jóllehet képzőművészeti nyelve archaizálónak látszik. Ez a régiesség azonban nem külsőleges, nem lélektelen utánzása egykori fametszők stílusának. Inkább hasonló talajból fakadt őszinte eredmény, mely a lélek álmélkodó megdöbbenésében a hétköznap külső megjelenései mögött nagy egyszerűségben látja meg az el nem muló lényeget és alázatosan közeledik hozzá.
Fáynak ez a grafikai műve nem csak minálunk foglal el ma nagyon kimagasló helyet, hanem a világ művészetében is. Évtizedek óta a Nyugaton sem keletkezett hasonló méretű és ilyen fényes eredménnyel megoldott illusztrációs munka. Közönségünk azonban alig-alig ébredt e magyar Dante-illusztráció kellőképen, nem is hangsúlyozható nagy jelentőségének tudatára és sajnos legnagyobbrészt még azok sem, akiknek erre a közönséget figyelmeztetniök kellett volna, pedig alig ismerünk képzőművészetünk mai alkotásai között olyan művet, amely annyira hivatva volna mint ez, hogy a mai magyar művészet teremtő erejét hirdesse, melyet mostoha sorsunk sem tudott megtörni.
Nyugat 1931
Grafikai tanulmányok
ELEK ARTÚR: MAGYAR RÉZKARCOKMárkus László: A rézkarcMaller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti MúzeumbanFERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEIVAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOKFarkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikusFarkas Zoltán: Buday György fametszeteiElek Artúr: Kozma Lajos szignetkönyveBÁLINT ALADÁR: FÁY DEZSŐ GRAFIKAI MŰVEIFARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓIMargitay Ernő: Kozma Lajos rajzaiLENGYEL GÉZA: KOZMA LAJOS RAJZAIAlkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet)(Tichy Gyula): Egy tusos üveg meséi. [Rajzok.] Bev. Bálint AladárElek Artúr: Conrad Gyula új részkarcalbumaMeller Simon: A NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBANLándor Tivadar: ZICHY MIHÁLY ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓRózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKONMeller Simon: MODERN ANGOL RÉZKARCOLÓKFába vésett balladák. Buday György, 1907-1990Karinthy Frigyes: Gara Arnold: Magyar parnasszusKENCZLER HUGÓ: UTOLSÓ ÁBRÁNDOK. — MELÓDIÁKMargitay Ernő: A grafikáról. HELBING FERENC RAJZAIHOZ
Belépés