Maller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti Múzeumban
A grafikai technikák között kétségtelenül a fametszés a legrégibb és a legegyszerűbb. A fadúcra a művész — lehetőleg egyszerű, erőteljes vonalakkal - - fölrajzolja kompozícióját ; a fametsző - - ki néha egy személy a rajzolóval - - a dúc eredeti felületéből csupán e vonalakat hagyja meg keskeny mesgyé-kül, a be nem rajzolt részeket késsel vagy vésővel kivájja. Ha az így megmunkált fadúc fölületét fekete festékkel bekenik és azt egy papírlapra szorítják, a vonalmesgyék festéke fekete vonalakként tapad a papírra, míg a kivájt részek helyén a papir tiszta marad. A nyomat a dúcra rajzolt kompozíció tükörképe lesz.
Ezt az eljárást már a negyedik század óta alkalmazták szövetek mintázására. Azonban egy ezredév telt el, míg arra a gondolatra jöttek, hogy ugyanezen eljárással képeket nyomhatnak papirosra s a miniatorok lassú és drága munkáját gyors és olcsó termékekkel helyettesíthetik. Mivel magyarázható ez az óriási időköz, mely a szövetnyomás és a képnyomás felléptét egymástól elválasztja? A papírgyártás csak a középkor végén lendül fel, ami viszont avval van kapcsolatban, hogy a fehérnemű hordása ez időben kezd terjedni s az elviselt vászonrongyok a papírgyártásnak olcsó és bőséges anyagot szolgáltattak. Ez azonban csak külső ok, melyen valamely parancsoló szükséglet bizonyára könnyen tudott volna segíteni. A döntő ok az, hogy a gyorsan és olcsón előállított képek szükséglete csak ekkor, a középkor végén merül fel először.
Amíg csak arról volt szó. hogy kéziratokat díszítsenek képekkel, kéziratokat, melyek többnyire kolostorok könyvtá1raiban húzódtak meg, a miniatorok lassú munkája is elég gyorsnak bizonyult. Csak mikor a városi élet nagyobb lendületnek indul s a középkori szervezet szigorú korlátai lazulni kezdenek, lépnek fel kielégítésre váró új tömegszükségletek. A képnyomás feltalálásának, vagy helyesebben mondva, a régi szövetnyomótechnika ilyen értelemben való új alkalmazásának kétségtelenül a kártyaszenvedély rohamos terjedése volt a fő indító oka.
Kártyákról olasz okiratokban a XIII. század végén történik először említés. Franciaországban a «Renart le Contrefait»-ben esik róluk először szó, 1330 — 40 körül. A XIV. század végén a kártyázás divatja már annyira elharapódzott, hogy egymást érjk a tiltó rendeletek, Németországban épúgy, mint Olasz-, Francia- és Spanyolországban. Az eredménytelen tilalmak a XV. század folyamán egyre és mindenütt ismétlődnek.
A kártyákat eleinte bizonyára rajzolták és festették, de a gyorsan növekvő kereslet csakhamar a kivágott sablonok segélyével való tömeges előállításra kényszerítette a kártyafestőket. Valószínű, hogy a XIV. század végén már a kártyák rajzát fadúcokkal való nyomtatás útján sokszorosították, míg a színezés továbbra is sablonok segélyével történt. A kártya- és általában a képnyomtatásra vonatkozó első biztos okirati adat 1430-ból való, mikor Antonio di Giovanni di Ser Francesco flórenci kártyafestő (pittor di naibi) adóbevallásában kártyák és szentek nyomtatására szolgáló faformákat jelent be tulajdonaként. A megmaradt legrégibb nyomtatott kártyák sem igen régebbiek a XV. század közepénél. Da hiszen természetes, hogy a régi kártyák majd mind elvesztek, s az a kevés, mit a véletlen megmentett, ssm lehet épen a legelsők közül való. A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye a XV. századi olasz nyomtatott kártyáknak az egész világon páratlanul álló gazdag gyűjteményét őrzi, melynek ismertetése csak külön tanulmány keretében lesz lehetséges.
Láttuk, hogy legrégibb okirat unk a kártyák és szentek nyomtatására szolgáló fadúcokat egyszerre említi. Természetes is, hogy mihelyt a képnyomtatás egyik célra alkalmasnak bizonyult, csakhamar más szükségletek kielégítésére is vállalkozott. E szükségletek között a szentképeké volt a legáltalánosabb. A búcsújáró helyek kaptak az alkalmon, hogy a hívek közt ezrével osztogathatták szentjeik képét, az elnyert búcsú emlékéül és zálogául. A szegényebb nép a Madonna és a szentek olcsó nyomtatott képeit különben is szívesen vásárolta, hogy imakönyvébe beragassza vagy bekeretezve - kis házi-oltárként - - szobája falán felakassza. A vallásos szellem képkincsét, melyet addig a templomok szobrai, freskói, oltárképei és üvegablakai, a kéziratok drága illuminációi foglaltak össze, a képnyomtatás szétviszi a szegények szűk szobáiba, mint később a könyvnyomtatás a féltve őrzött kéziratok szellemi kincseit. A képnyomtatás a könyvnyomtatás hírnöke és úttörője.
A XV. század vallásos tárgyú fametszeteiből több ezer maradt fenn napjainkig. A könnyen pusztuló lapokat ájtatos tulajdonosaik beragaszt-gatták könyveikbe, többnyire a könyvtáblák belső oldalárk. E védett rejtekhelyen, könyvtárak csendjében épen élték át az idegen századokat, míg az emberek figyelme újra feléjök nem fordult. A XVIII. század második felében kezdtek velők a tudósok és a gyűjtők foglalkozni. 1766-ban jelent meg Papiilon: Traité historique de la gravure sur bois c. müve, melyet csakhamar Murr, Zani, Heinecken, Lanzi, Ottley, Heller és mások idevágó munkái követtek. A primitiv fametszés főbb problémái körül a XIX. században jelentékeny irodalom fejlődött, mely különösen az utóbbi években vett nagy lendületet. 1891-ben és 92-ben jelent meg Schreiber W. L. «Manuel de l'amateur de la gravure sur bois au XV. siecle» c. munkájának első két kötete, mely 2170 különböző XV. századbeli fametszetnek adja pontos leírását. Ezt az alapvető katalógust a drága publikációk nagy sorozatai követték, melyek közül Heitz strassburgi kiadó «Form-schnitte des XV. Jahrhunderts» c. vállalata (eddig 40 kötet) és a berlini Graphische Gesellschaft tökéletes kiadványai a legnevezetesebbek. Ezek a régebbi publikációkkal együtt a hű reprodukcióknak olyan tömegét adták a kutatók rendelkezésére, hogy a primitiv fametszés fejlődése ma már biztos körvonalakban bontakozik ki szemeink előtt.
A fametsző művészet kialakulásában a XV. század folyamán három nagy korszakot különböztethetünk meg. Az első korszak, mely körülbelül 1430-ig terjed, a fametszés legkorábbi, de művészi szempontból nem legjelentéktele-nebb termékeit foglalja magában. A karcsú hajlékony alakok, gazdagon és lágyan redőzött ruháikban, a XIV-ik század végéről származó szobrokra emlékeztetnek. A vastag vonalak szelíden, éles törések nélkül hullámzanak, egymásbaolvadnak és gyakran visszakanyarodva hurokalakban végződnek. Az alakok aránylag rendkívül nagyok, a lapfelület túlnyomó részét foglalják el ; ezért rendszerint monumentálisan hatnak. Monumentális hatásukat fokozza az is, hogy talaj vagy háttér jelezve sincsen rajtuk ; az alakok az üres vagy az ornamentalis rajzzal díszített háttérről úgy válnak el, mint e korszak festményein az aranyalapból kiemelkedő kompozíciók. A fametszet csak a körvonalakat adja ; eleve számít arra, hogy azután kifestik s az egyes szinfelületek az ábrázolást tagolják és érthetőbbé teszik.
A hullámos, hurkos vonalrendszer e korszak minden fametszetén annyira azonos és határozott, hogy első tekintetre valamennyi egy kéz munkájának tűnhetnék fel. Csak beható szemlélődés után látjuk az egyes szűkebb csoportokat jellemző külön vonásokat, de még így is az a benyomásunk, hogy egy nem nagy területnek egymással összefüggő műhelyeivel van dolgunk. Minden jel arra mutat, hogy e primitív fa-metsző iskolák a bajor és osztrák határterületeken fejlődtek és munkálkodtak. Nem ismerünk e primitív alkotások között egyet sem, melyetbiztonsággal más vidékre vagy más nemzetek körébe utalhatnánk.
Sokkal változatosabb, gazdagabb és meszszebbre terjedő a fametszésnek körülbelül 1460-ig tartó második korszaka. A vonalak kiegyenesednek és megvékonyodnak ; az alakok megkisebbednek s a talaj, a háttér s a növényzet többé-kevésbbé primitív ábrázolása is fellép. Az előbbi korszak nyugodt monumentalitását élénkség és mozgalmasság váltja fel. A famet-szés teknikája fejlődik és elterjed; még mindig számít a kifestésre, de már a kompozíciók belső rajza gazdagabb, a formák domborodását az árnyaló vonalkák sorai kezdik félénken jelezni. Németországon kívül Németalföld, Francia- és Olaszország is részt vesznek a tsrmelésben. A lapok jellege sokkal kevésbbé egységes, mint az előző korszakban volt ; a rendkívüli sokféleségben mind nehezebb eligazodni.
1461-től kezdve a fametszés a nyomtatott könyvek illusztrációjára is vállalkozik, s a különálló lapok jelentősége az illusztrált könyveké mellett lassankint háttérbe szorul. Minthogy a fametszetes könyvek nyomtatási helye és ideje rendszerint adva van, a különálló fametszetek lokalizálásában és időmeghatározásában is biztosabb alapon állunk s nem vagyunk többé arra utalva, hogy a metszetek korát és eredetét a monumentális művészetekkel, az oltárképekkel szobrokkal és szines üvegablakokkal való egyezések alapján állapíthassuk meg csupán. A XV. századbeli fametszetes könyvek pontosan vannak ugyan már katalogizálva, azonban művészettörténeti szempontból még távolról sincsenek eléggé feldolgozva, s csupán e munka előrehaladásával remélhető, hogy a különálló metszetek problémái is megoldást nyerjenek. Annyit azonban már konstatálhatunk, hogy az illusztrált könyvek korszakának első két évtizede művészeti szempontból inkább visszaesést, mint haladást jelent; 1460 és 1480 között a fametszetek az előző két korszak termékei mellett többnyire durváknak és mesterségszerüeknek tűnnek fel. E jelenség magyarázata talán abban lelhető, hogy az illusztrált könyvek egyszerre nagy tömegű metszetet követelvén, a gyorsabb termelés s a fametszők számának gyors növekvése vált a fametszés művészi színvonalának hátrányára. A szükséglet s a termelő erők közti aránytalanság azonban csakhamar kiegyenlítődik s körülbelül 1480-tól kezdve új fellendülés áll be, a legjelesebb művészek dolgoznak a fametszés részére, kik közül a század utolsó éveiben már Dürer hatalmas alakja magaslik ki. Vele a fametszés klasszikus korszaka kezdődik.
A XV. századi fametszés e harmadik korszaka technikai szempontból jelentékeny haladást mutat. A fametszeteket ugyan még rendszerint színezik, de már inkább csak megszokásból s az illuminálás általában többet árt, mint használ a metszet művészi megjelenésének. A fametszés nem szorítkozik többé a körvonalak jelzésére, hanem a belső rajzot is teljesen kifejleszti, s a párhuzamos vonalkák kifejlődött rendszerével érezteti a testek domborodását.
Ez időben a fametszésnek — többnyire rövidéletű - - válfajai is fejlődnek. A könnyen kitöredező faduc helyett rézlemezt próbálnak alkalmazni, melyet vésővel és ponccal munkálnak meg, azonban ez eljárás nehéz volta a művész kezét nagyon megköti. E főleg dekoratív hatású lapokat ércmetszeteknek, vagy ha megmunkálásukban a poncolás is jelentkezik, «poncolt metsze-tek»-nek nevezzük. Az ércmetszés központja Köln s a középső Rajnavidék volt; 1460 előtt s 1500 után e technikával nem igen találkozunk.
Még rövidebb időre szorítkozik a «tészta-nyomatok» divatja. A papir felületét vékonyán bekenték valami kovászanyaggal, s a faducot vagy érclemezt erre nyomták le. A ragadós tésztafelületet előbb többnyire aranyfüsttel borították vagy pedig utólag színes gyapjuporral hintették be ; így a metszet rajza csillogó arany vagy színes bársonyszerű alapról vált el. E könnyen pusztuló lapokból alig 150 maradt ránk ; ezek is túlnyomórészt kopott, romlott állapotban, lepattogva s megsötétedve, úgy hogy egykori megjelenésükről alig tudunk magunknak fogalmat alkotni. Művészi szempontból a grafika fejlődésére sem az ércmetszetek, -sem a tésztanyomatok nem voltak hatással.
II.
A XV. századi fametszetek gyűjtése a tudományos érdeklődés ébredésével egyidejűleg, a XVIII. század vége felé kezdődik. Christoph Gottlieb von Murr: «Journal zur Kunsgeschichte» c. művének 1776-ban megjelent második kötetében (125. 1.) egy nürnbergi gyűjtőnek, Dr. Johann Gustav Silberradnak tulajdonában levő 15 régi fametszetet ír le. E gyűjteménynek egy nagyobb része (6 lap) később az Esterházy gyűjteménybe került, valószínűleg a híres nürnbergi metszetkereskedő, Frauenholz révén, kivel Esterházy Miklós herceg a XIX. század első két évtizedében állandó összeköttetésben állott. E lapok ma a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményében őriztetnek, azonban nem bizonyultak XV. századi nyomatoknak, hanem részben régi, részben hamisított faducok XVIII. századi levonatainak. Silberrad ugyanis faducokat is gyűjtött s talán maga nyomatta le azokat. Faducai később Haas Albrecht von Derschau híres és több száz darabra rúgó XV. és XVI. századbeli faducgyűj-teményébe (jelenleg a berlini Kupferstichkabinet tulajdonában) kerültek, melyet 1808-ban, 1810-ben és 1816-ban R. Z. Becker «Holzschnitte alter deutscher Meister» c. alatt három kötetben publikált. Ezek az ú. n. Derschau-nyomatok természetesen egészen más megjelenésüek, mint az eredeti, illuminait, primitiv levonatok s gyakoriságuknál fogva is csekély értékűek. Valódi XV. századi fametszet csak egy volt az Esterházy gyűjteményben s az is az «ismeretlen» metszetek vegyes tömegében rejtőzött. A Szépművészeti Múzeum 1910-ben megjelent metszet-katalógusa XV. századi fametszetet egyáltalán nem említ. Pedig az említett Esterházy lapon kívül ekkor már egy másik XV. századi olasz fametszet is volt a gyűjtemény birtokában, melyet Pulszky Károly 1895-ben vásárolt. Ezen két lapon kívül a korai fametszetek körébe volt utalandó az a XV. századbeli olasz kártyasorozat is, melyet a múzeum Delhaes István hagyatékával 1900-ban örökölt. Sajátságos véletlen, hogy gyűjteményünk ekkori állaga, az említett két lap ép úgy, mint a fametszetű játékkártyák, kizárólag az olasz fametszés körébe tartoztak.
Hogy e kicsiny és egyoldalú, bár értékes gyűjteményt az utolsó négy év alatt sokoldalú és jelentékeny kollekcióvá lehetett fejleszteni, azért elsősorban a Nemzeti Múzeum és a M. Tud. Akadémia könyvtárainak igazgatóságát illeti a köszönet. E könyvtárak kézirataiba és könyvtábláiba egész sorozat kiváló fametszet volt beragasztva, melyeket a nevezett intézetek metszetgyüjteményünkben deponáltak s így a kutatás és a tudományos feldolgozás számára köny-nyebben hozzáférhetővé tettek. E sorozatot néhány vétellel is ki lehetett egészíteni, s mai kollekciónk, ha nem is nagy terjedelmű, a XV. századi fametszés minden korszakára és minden technikájára mutathat fel jeles példákat.
Legkorábbi lapunk a «Madonna a gyermekkel» (1. sz. kép), mely a Magy. Tud. Akadémia könyvtárának a «Boroszlói kórus énekeskönyve» c. XV. századi papirkéziratába, az elülső tábla belsejére volt ragasztva. A fametszés legrégibb termékei közé tartozik ; az erőteljes, vastag körvonalak, a Madonna alakjának a képfelülethez mért feltűnő nagy volta, az indákkal mintázott alap, a bő ruha redőinek omló, hajlékony vonalai, melyek gyakran hurokformában végződnek, végül az egész ábrázolásnak trecentistikus és monumentális jellege mind a fametszés első korszakára utalnak. Mai ismereteink szerint e lap keletkezését 1400 és 1420 közé tehetjük.
Egészen más művészeti irány terméke «A kis Jézus születése» (2. sz. kép), mely ugyanazon kézirat hátsó táblájába volt beragasztva. A vonalak megvékonyodtak és kiegyenesedtek, az alakok megkisebbedtek s a képfölület nagyobb részét a táj ábrázolása foglalja el. A monumentális stilizálást élénkség s realisztikus törekvések váltották fel, 1430—40 körül készülhetett e lap, mely már a fametszés második korszakának képviselője.
Kevesebb nyomunk van a két metszet keletkezési helyére nézve. Olyan sajátságokat mutatnak, minőkkel egyebütt sehol sem találkozunk. Eszerint egy eddig ismeretlen iskola termékei volnának. A kézirat, melyben találtattak, arra a feltevésre késztet, hogy a metszetek eredetét is Sziléziában vagy a közeli tartományokban, talán Csehországban keressük. E vidékek monumentális és miniatűr festészete e feltevésnek nem mond ellent. Mindenesetre a primitiv fametszés érdekes és ritka műveivel állunk szemben.
Más ismertebb vidékre vezet a «Mária menybemenetelé »-t ábrázoló rendkívüli finomságú kis lap (3. sz. kép), mely régebben Schreiber gyűjteményben volt s melyet 1912-ben vásároltunk gyűjteményünk számára. A fekete autotipia alig ad fogalmat e pergamentre nyomott lapocska metszésének gyengédségéről és színezésének miniatűr-szerű bájáról. 1450 körül készülhetett frank földön, valószínűleg Nürnbergben, s ha mesterének nevét nem is tudjuk, kezét számos ránk maradt lapban felismerhetjük. Krisztus vagy Mária életét tárgyaló kisebb-nagyobb, de mindig szerény méretű, hajszálfinom metszésű és rendkívüli gonddal illuminait lapocskák ezek, melyekből a nürnbergi, bambergi és st.-galleni gyűjtemények őriznek nagyobb sorozatokat. Legjelentékenyebb ránk maradt suitejéről «A nürnbergi passió mes-teré»-nek nevezhetjük. Hogy a maga korában nevezetes művésznek tartották, bizonyítják a lapjai után metszett, de rendszerint durvított kópiák.
Ugyanezen korszaknak, a XV. század közepének terméke «A töviskoronázás» (4. sz. kép), mely a folyó évben került vétel útján gyűjteményünkbe. A metszés durvább ugyan, mint a nürnbergi passió mesterének finom lapján, de Krisztus nyugodt alakja, szelid, megadó arckifejezése jeles művész rajzára vall. A lap a felsőnémet fametszés körébe tartozik.
1450—60 körül, sváb földön készült a Myriai Szent Miklóst ábrázoló pompás fametszet (5. sz. kép), a Felsömagyarországi Rákóci Múzeum metszetgyüjteményének Henszlmann Imre hagyatékából származó tulajdona. Itt látjuk először a párhuzamos vonalkákat, az árnyalás első félénk kísérleteit. E lapnak tükörképes szabad másolata a bambergi gyűjteményben őriztetik.
Ez az öt metszet képviseli gyűjteményünkben a primitiv fametszés első két korszakát. Lapjaink nagyobb része a harmadik korszakba, az 1460 és 1500 közti évtizedekbe tartozik.
A Remete Szent Antalt ábrázoló szinezetlen fametszet (6. sz. kép) a M. Nemzeti Múzeum könyvtárának egy latin nyelvű papirkézíratába (Föl. lat. 276) volt beragasztva. Amint a kézirat dátumaiból megállapítható, a beragasztás-nak 1462 és 1470 között kellett történnie. A fametszet tehát minden bizonnyal 1470 előtt készült. Viszont belső rajzának gazdagságából, az árnyalás fejlett voltából következik, hogy 1460-nál régibb nem lehet. Rajzolója nagyon gyakorlott, de modorossága - - különösen a szemek ábrázolásában — feltűnő. Ugyanez az ábrázolás több változatban is megvan ; egy szabadabb, kevésbé kalligrafikus kéz metszésében a bécsi Hofbibliothek-ban: későbbi egyszerűsített másolata Drezdában, tükörképes, kissé durva kópiája a müncheni Hof-u. Staatsbibliothekban. Tán mind a négy változat egy elveszett, híres eredetire megy vissza.
A XV. század utolsó negyedének egyik legkiválóbb német rézmetszője, «Az amsterdami kabinet mestere» a fametszet történetében is döntő jelentőségre emelkedett. 1483-ban jelent meg Speierben, Peter Drach kiadásában a «Spiegel der menschen behaltniss» c. munka az amsterdami kabinet mesterének 253 fametszetével. A fiatal festő új utat tör itt a fametszet számára s azt a festői előadás irányába tereli, Gyűjteményünk három lapja annyira egyezik a Spiegel fametszeteinek jellegével, hogy lehetetlen bennök ugyanazon mester kezét fel nem ismerni. «A három királyok imádása» (7. sz. kép) a Spiegel ugyanazon tárgyú metszetének érettebb változata ; régebben a Schreiber-gyüjteményt díszítette s 1912-ben vétetett meg gyűjteményünk számára. Vele együtt vásároltatott az ugyanazon kollekcióból származó kis «pestislap» (8. sz. kép), melyen Krisztus és Mária térden állva kérlelik az Atyaúristent, ki a büntető pestisnyilakat akarja az emberekre bocsátani. (A pestislapokat amuletként viselték az akkoriban borzasztóan pusztító járvány ellen.) A harmadik lap végül, Az «Eucharistia allegóriája (9. sz. kép) a Nemzeti Múzeum könyvtárának németnyefvű, kéziratos apáca-imakönyvébe (Cod. Mss. Germ, 33.) volt beragasztva. A Pestislapnak még egy példánya van a nürnbergi Germanisches Múzeum gyűjteményében s egy másolata a bécsi Hofbibliothekben ; az Eucharistiá-nak a stuttgarti metszetgyűjtemény őrzi második példányát,
E lapok a XV. század 80-as éveiben készülhettek s az előadás meglepő szabadságáról és fejlettségéről tanúskodnak. A fametszet itt már saját eszközeivel mindent el tud mondani s az illuminálás, ha a lapocskák dekorativ benyomását fokozza is, művészeti hatásukat kétségtelenül rontja. Ezek a fametszetek művészi értékre természetesen nem hasonlíthatók a mester rézmetszeteihez, melyek ép úgy, mint tollrajzai, e rendkívüli művész biztos természetlátásáról és mély kedélyéről teljes képet nyújtanak. Rajz és rézmetszet művészetének önkény-tes nyilatkozatai, míg a fametszetek alkalmi munkák, melyeknek művészi szándékait a technikára való tekintet eleve megköti s az idegen fametsző többé-kevésbbé ügyes keze is megmásítja. Mindazonáltal érezzük, hogy rajzolójuk a fametszésnek új irányt szab s főleg a könyvillusztráció részére nyit meg egészen új lehetőségeket.
Az amsterdami kabinet mesterének e három, lapjával vetekszik, sőt határozottan felül is múlja őket «A Halál a pokol torkában» c. fametszetünk (10. sz. kép), mely a Nemzeti Múzeum könyvtárának már említett apáca-imakönyvébe volt beragasztva. Ha az előbbi mester vonalvezetésének szeszélyes szabadságával, az előadás lágy festőiségével lep meg, a Halál mestere a technika fejlettsége mellett a grafikus előadás teljes szigorúságához ragaszkodik. Körvonalának, acélos rugalmassága rendkívüli élénkséget ad kompozíciójának. E lapnak egy mérsékelt jó-ságu másolatát is ismerjük egy levonatban, a British Múseumban ; a hozzá nyomtatott szöveg végén a másoló — «Hans Hauser briefmaler zu Ulme» - meg is nevezi magát. A jó Hauser mintaképét nem mindenütt értette meg ; különösen az ujjak s a csuklók elasztikus, rajzát rontotta el alaposan. Az ő neve helyett jobb szeretnők mintaképéét tudni. Talán az e korbeli illusztrált könyvek pontosabb feldolgozása útján sikerülni fog e kiváló rajzolónak egyéb munkáit is. felismerni, s egyéniségét, tán» személyét is megállapítani.
1480 körül, Ulmban készülhetett a «Krisztus, a keresztfán, Mária és Szent János» c. nagy fametszet (11. sz. kép), mely a Magy. Tud. Akadémia letéteként került gyűjteményünkbe. A dúcnak nagy részét a belőle faragott, német nyelvű, szöveg foglalja el, mely XII. Benedek pápa imáját s a vele járó búcsú hatályát mondja el. így e lap egyúttal a mozgó betűk feltalálása előtti dúcnyomtató (xylographikus) eljárásnak elkésett példája. E búcsúlevélnek betűrőlbetűre azonos szövegű, de más dúcról nyomatott példánya a müncheni metszetgyüjteményben őriztetik. A szövegrészben csak alig észrevehetővonaleltérések konstatálhatok ; a kép ellenben, egészen más. A müncheni példányon János a kereszt baloldalán áll s jobbjával érinti a Fájdalmas Szüzet, kinek szivét kard járja át.
«Az erény útja» c. fametszetünk (12. sz. kép) a M. Nemzeti Múzeum könyvtárának «Das Buch genannt der Seüsse. Augspurg, Anton Sorg 1482» c. incunabulumába (Inc. c. a. 287), az elülsőtábla belsejébe volt ragasztva. Talán szintén augsburgi, mindenesetre frankföldi munka, a 80-as évek elejéről. Még egy példánya ismeretes, amelyet a luzerni kapucinus-kolostor könyvtárában őriznek. Művészi szempontból nem nagyon jelentékeny, de naiv allegóriája a korfelfogásnak érdekes dokumentuma.
Fametszeteink e sorozatában, melyet még néhány kevésbbé érdekes lap egészít ki, nyomon kísérhetjük a német fametszés fejlődését első kezdeteitől a könyvillusztrálás virágkoráig. Az utolsó korszak gazdagságáról ezek a külön lapok természetesen már nem adhatnak fogalmat ; a tevékenység túlnyomó részét ekkor már a könyvek kötik le. A XV. századi illusztrált könyveknek a Szépművészeti Múzeum kis számú, de nagyon értékes gyűjteményét őrzi ; ha hozzávesszük nagy közkönyvtáraink gyönyörű anyagát, elmondhatjuk, hogy ma már Budapesten a XV. századi német fametszés pompásan van képviselve s bőséges anyaggal szolgál azoknak, kik a művészet e szerény, de nagy kincseket rejtegető ágával foglalkozni kívánnak.
A német rametszés gazdagságával az olasz nem vetekedhetik. A produkció itt is kétségtelenül nagy volt, hisz láttuk, hogy legrégibb okirati adatunk is Flórencből való, azonban az emlékek majdnem nyomtalanul elvesztek. A német szerzetesek jámbor szokása, hogy a fametszeteket a könyvek táblájába ragasztották, Olaszországban nem terjedt el ; amit a szobák falára, ajtókra, bútorokra ragasztottak, vagy ami szabadon kézről-kézre járt, lassankint mind elpusztult. A több ezerre rugó XV. századi német fametszettel szemben az olasz lapok száma alig több száznál ; a legértékesebb gyűjtemény -mintegy 30 lap - - a ravennai Biblioteca Clas-sense tulajdonában van ; kisebb sorozatok Berlinben és Nürnbergben, egy-két lap Rómában, Pratóban, a párisi Bibliotheque Nationale-ban, a londoni British Múseumban s a bécsi Hof-bibliothekban. Sokkal jelentékenyebb, noha aránylag nagyon későn kezdődik, a fametszetes könyvillusztráció ; a XV. század utolsó évtizede előtt csak sporadikusan jelentkezik, de ebben az évtizedben azután behozza mulasztását s a remekmüvek egész sorát hozzá létre.
A Szépművészeti Múzeum XV. századi olasz fametszetgyűjteménye — eltekintve az illusztrált könyvek szép, de kicsiny és hiányos kollekciójától - a legkiválóbbak közé tartozik. Két sorozata, a már említett kártyagyűjtemény s az ornamentális fametszetek pompás sora, egyáltalán páratlan az egész világon. Azonban e sorozatok speciális tárgyuknál fogva kívül esnek tárgyalásunk keretén s külön-külön beható tanulmányt igényelnek. Itt csak két más lapunkat említhetjük: a kis «Madonnát a gyermekkel» (13. sz. kép), mely a XV. század utolsó negyedében Felsőolaszországban készülhetett s a «Via Appia» c. nagy lapot (14. sz. kép), mely Krisztus lábnyomainak, a Domine quo vadis-jelenetnek és Szent Sebestyén vértanuságának ábrázolásával kétségtelenül mutatja, hogy egykor a Via Appia zarándokai közt osztogatták emlékül vagy búcsúlevélként. Az előbbi lap, melyen még láthatók az egykori színezés halvány nyomai, 1895-ben vétel útján került a múzeum tulajdonába ; az utóbbi szinezetlen és a régi Esterházy gyűjteménynek egyetlen XV. századi fametszete. Fejlett rajza s teknikája szerint a század utolsó éveinek s a római fametszésnek terméke. Ezt a lokalizálást erősíti a papírlap kézalakú vízjegye is, mely az 1500. körüli római okiratok papírján gyakran előfordul.
A szorosan vett fametszésen kívül említettük a reliefmetszés rokonfajait, az ércmetszést s a tésztanyomást is. Gyűjteményünk mindkettőre jeles példákat szolgáltat. A poncoló ércmetszés szép terméke a «Szt. Borbála» c. lap (15. sz. kép), mely a M. Nemzeti Múzeum egy latin kéziratába (Cod. Lat. 285.) az elülső tábla belsejébe volt ragasztva. A diszkrét színezés csak fokozza a lap ünnepélyes, dekorativ hatását. Még három példánya maradt fenn, melyek a berlini, brüsszeli és müncheni gyűjteményekben őriztetnek. Az alsó-rajnai iskolának 1470 körüli terméke.
Még nagyobb hatású a másik lap, «Szent Erasmus vértanúsága» (16. sz. kép), melyet a M. Nemzeti Múzeum könyvtárának egy XVI. századi könyve (H. Eccl. 244. 2r.) őrizett meg. Az ércmetszésnek egyik kiváló terméke. Rajza, technikája annyira egyéni, hogy mesterének keze azonnal felismerhető. A berlini udvari könyvtárban van két műve, melyek egyikéről Schreiber «Az aacheni Madonna mesteré»-nek nevezte el őt. A mi lapunk azonban jelentékenyebb a berlinieknél s a mester főművének tekinthető. Aachen vidékén, 1460—70 körül készülhetett.
A tésztanyomásnak gyűjteményünkben egy példája van, a «Szt. Jeromos» c. lap, mely a M. Nemzeti Múzeum egy latin nyelvű kéziratában (Cod. Lat. 266.) a hátsó tájbla belsejébe volt ragasztva. A technika legkorábbi termékei közé tartozik, a papirszélen olvasható írás bizonysága szerint mindenesetre 1467 előtt készült. Megbámult tésztaalapja s rongált állapota folytán reprodukálásra nem látszott alkalmasnak.
XV. századi fametszeteinknek felsorolása az olvasót tán meggyőzte arról, hogy kicsiny, de sokoldalú kollekciónk e korszak és e művészetág törekvéseiről és színvonaláról eléggé teljes képet tud adni. Szó sincs róla, még számos kiegészítésre volna szükség ; de ami már megvan, grafikai gyűjteményünk lényeges hiányát pótolja. Látjuk az alapot, melyből a későbbi fejlődés kiindult, a naiv kezdetet, melyből egy Dürer táplálkozott. Grafikai gyűjteményünkbe, melyben a klasszikus korszakok és mesterek művei gazdag sorozatokkal vannak képviselve, egy eddig hiányzó korszaknak, a fametszés első, alapvető századának képe illeszkedik be. Röviden azt mondhatnok, hogy gyűjteményünknek végre megvan az eleje.
Művészet. 1914
Grafikai tanulmányok
ELEK ARTÚR: MAGYAR RÉZKARCOKMárkus László: A rézkarcMaller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti MúzeumbanFERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEIVAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOKFarkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikusFarkas Zoltán: Buday György fametszeteiElek Artúr: Kozma Lajos szignetkönyveBÁLINT ALADÁR: FÁY DEZSŐ GRAFIKAI MŰVEIFARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓIMargitay Ernő: Kozma Lajos rajzaiLENGYEL GÉZA: KOZMA LAJOS RAJZAIAlkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet)(Tichy Gyula): Egy tusos üveg meséi. [Rajzok.] Bev. Bálint AladárElek Artúr: Conrad Gyula új részkarcalbumaMeller Simon: A NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBANLándor Tivadar: ZICHY MIHÁLY ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓRózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKONMeller Simon: MODERN ANGOL RÉZKARCOLÓKFába vésett balladák. Buday György, 1907-1990Karinthy Frigyes: Gara Arnold: Magyar parnasszusKENCZLER HUGÓ: UTOLSÓ ÁBRÁNDOK. — MELÓDIÁKMargitay Ernő: A grafikáról. HELBING FERENC RAJZAIHOZ