Rózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKON
Hadi események viharszárnyain érkezett hozzánk a múlt századbeli bécsi festő-iskola legnagyobb művésze, kivel hivatottságra nézve még csak az egyetlen Makart vetekedhetik. Pettenkofen mint katona1 jött -felsőbb parancs folytán � fegyverrel kezében, s e fegyvert, mi tagadás benne, ellenünk forgatta, részt vett az ellenünk indított hadjáratban.
Utóbb szelídebb erkölcsökre tért, a kardot fölcserélte ecsettel. Marsnak hatalmi szárnyai alól kivonta magát és Apollóhoz pártolt, a katonatisztből festő lett s mintha sajnálta volna, hogy korábban oly keményen megbántott, szebbnél-szebb képeket kezdett festeni rólunk a mi népünkről, népünk szokásairól, jó magyar vidékünkről.
Mikor az első ágyúk eldördültek, már Pesten volt. A forradalmi láz, a fegyverkezés izgalmai érdekelhették a katonát, katonai események illusztrátorát. Ő volt az, a ki Borsos József2 műve nyomán kőre rajzolta a 48-ki országgyűlés híres újoncmegajánló jelenetét s ugyancsak ő tette széles körben ismertté a népszerű lapot, mely Budavárának bevételét ábrázolja.
Balról félig rommá lőve magasan emelkedik a vár, falait a lőpor füstje nagy gomolyokban fogja körül. A honvédek dacosan törtetnek előre, egyesek létrát cipelnek, a dobosok pörgetik a harci riadót. Odalenn egy csapat közé leüt a gránát A várba vezető híd körül még javában folyik a harc.
Pettenkofen Ágost (1822�89) mint litográfus indult meg pályáján. Legkorábbi e nemű alkotása 1843-ban jelent meg "Szent zarándoklás" címen (Heilige Wegzehrung). A kísérlet nagyon kezdetleges. Ő is átélte és végig-küzdötte a gyermeki dadogás fázisait, míg eljutott a férfikor érces és virtuóz hangnemébe. Utóbb néhány kosztüm-tani képet készít (Das kaiserl. u. königl. Militär), majd 1847-ben a Pesten Heckenast kiadásában megjelent "Károly főherceg, az asperni győző életrajzához" készít többed magával rajzokat (Erzherzog Carl von Österreich geschr. von Eduard Duller). Szembetűnőbb haladás 1849�50-ben mutatkozik. A "Die Bewegung" c. Bécsben megjelent laphoz rendkívüli mellékletül a magyar szabadságharcból vett egyes jeleneteket rajzol. A főbbek címei így hangzanak: A derék dobos, A derék markotányosnő, A jószívű katona (képül is földolgozta), A lovas és lova stb. Bennünket közelebbről a magyar tárgyúak érdekelnek. A már fönnebb említetteken kívül (48-ik országgyűlés, Budavár bevétele) ilyenek: a Magyar népfölkelők Pozsony mellett c. lap. (Ungarischer Landsturm bei Pressburg den 30. oct. 1848.) Csatarendben, förgetegenként nyársra hajlított kaszával, kapával vonulnak a bősz magyarok. A "Megtámadott tábori posta" c. lapon: kocsi száguld, rohannak a zömök magyar lovak, míg hátul a bozótban feltűnnek az üldöző lovasok. A sorozatot betetőzi s annak kimagasló fénypontját képezi a "Sebesültek szállítása" (Transport der Verwundeten, kép gyanánt több ízben feldolgozta).
Esőbe, ködbe borult alföldi tájat szemlélünk, vonul az ökrös szekér sebesültekkel agyonterhelve. A jó állatok nehezen cammognak, a kerekek mélyen kátyúba vágódnak s a küllőkről csorog a folyékony iszap. A kocsiban hivatása teljesítése közben pillantjuk meg az orvost: orvosságot készül nyújtani egy sebesült vitéznek. Ázott-fázott, köpenybe burkolódzó, didergő alakokat látunk. Köröskörül senki, semmi. A háttérben egy kunyhó teteje és gémes kútnak rúdja látszik. Végtelen szomorúság, megkapó gyászhangulat tükrözik e lapon, nem kell hozza érzelgős kedély, ha az ember sokáig szemléli, úgy veszi észre, hogy szeméből egy könnycsepp lassan kicsordul...
1851-bői való az "Ehrenhalle" c. katonai kiadvány. Ezen időszakon túl litográfiát többé nem készít. Ha tapasztalatainkat összegezni akarjuk, úgy vesszük észre, hogy a "Szent zarándoklás" óta rendkívül messzire haladt. A litográfiái technikát tökéletesen elsajátította, s bár a sablonszerűségtől nem mindig ment, még nélkülözzük a szigorú természeti stúdiumot, melyet később Szolnokon oly páratlan tökéletességre fejlesztett, - - ez különösen a lovak ábrázolásán vehető észre, melyek tartása tetszelgő és affektált, azonban igen jól fejezi ki a drámai cselekmény magvát, sőt itt némileg előnyben látszik lenni későbbi ábrázolásaival szemben.
Ezen litográfiái vagy katonai tárgyú korszakba, melyet 1847-től 1853-ig számítunk, tartozik néhány kiválóan becses olajfestménye is. Ezen festményeken, Hevesi3 találó szava szerint, a litográfiai tónus az uralkodó, mindent egyöntetű szürkés-barnás tónusba burkol. Néhány arckép is ezen korból való, többi között Raab György és Borsos József festőtársainak arcképei. Utóbbi két példányban létezik, a későbbi budapesti Nemzeti Múzeumunkban látható. Tónusban, fölfogásban képünk erősen Van Dyck-re emlékeztet4 Festési módja, valamint az ábrázolt egyén életkora után ítélve az ötvenes évek közepére vagy végére tehető. Legrégibb ismert kompozíciója katonai tárgyú, 1846-ból való és "Lesben" címet visel. 1847-ben a biedermaieri genre-festészet terén kísérletez "Fölolvasás a nagymamánál" c. képével. Ezen időben még erősen oktatóinak, az Eybl-Fendi-féle körnek behatása alatt áll. Mint a bécsi akadémia tanítványa nem kerülhette el sorsát. Azonban, ha egyebet nem is, a gondos és végtelenül precíz technikát tőlük sajátította el, csakhogy Pettenkofennál tartalmi mélység pótolja amazoknak fölfogásbeli ürességét, jellemző erő lép a lágyság és affektáltság helyébe.
1851-ben már egészen önálló irányt követ. Ezen időbe esik első párisi tartózkodása. Meissonier-val lép barátságba. Rousseau, Troyon, Willems, Stevens hatnak reá.
Ez ismerkedésnek nyomai meglátszanak a "Harcba induló újoncok" (1851) és a "Sebesültek szállítása" c. művein.
A harcba induló újoncokat ábrázoló képén, melyet - - sajnos - - csak Greux metszete nyomán ismerhetünk5 (eredetije nagy összegen New-Yorkba, Vanderbilt tulajdonába került). - két pej és egy szürke vágtat szinte pega-zusi szárnyalással előre és rántja magával a szekeret, mely a harcba induló vitézeket szállítja. Mámoros öröm tükrözik az arcokon. Ostor pattog. Az egyik alak "Hajrát" kiált, a másik lelkesülten veri a dobot. Mintha Petőfi múzsája zúgott volna a művész fülébe:
"Trombita harsog, dob pereg . . .
Kész a csatára a sereg . . .
. . . "Előre Magyarok, Előre ! . . .
Az igazi magyar virtus van e képen mes-terileg és minden túlzás nélkül kifejezve, az a magyar virtus, melynek nyilvánulásában a művész oly őszinte szívvel gyönyörködött, midőn utóbb Szolnok határaiban bolyongott, s egyszerre csak, mintha a föld mélyéből termett volna elő, vágtató fogat bukkant fel, a lovak dübörögve rohantak,- akkor Pettenkofen szinte az önkívületi rajongás hangján szólott oda kisérőjének:
Donnerwetter! Sind das verfluchte Kerle!"...
A bátor elszántságot, a minden veszélyt fitymáló vakmerőséget csodálta bennünk.
De térjünk vissza képünkhöz, és hallgassuk meg, hogy Alfred de Lostalot, nálunk szerencsésebb szemtanú, miként nyilatkozik róla: Minden a legteljesebb gonddal van befejezve - - mondja forrásunk, � bárha Pettenkofen ecsetje sohasem időzik fölösleges módon jelentéktelen részletek kidolgozásánál. Csak azt látni teljesen, ami a logikai szükségszerűségnél fogva tényleg látható volt egy annyira pillanatnyi hatású jelenetnél... A tónusok valóban finom ízléssel vannak megválogatva s összhangzatosan olvadnak a kora reggeli légkör szürkés-arany párázatába, melyet a felkavart porfelhő még könnyedebbé és bizonytalanabbá varázsol" stb....
A sebesültek szállítása valódi "piéce de resis-tance". (Több példányban létezik, a korábbi 1851-ből Vanderbilt tulajd. New-York, a későbbi 1853-ból R. Reichert tulajdona Bécs.6 Vázlat Beckers-nél Bécs). Tárgyi fölfogásra nézve ösz-szevág a litográfiával, melyet fönnebb ismertettünk, csupán a részletekben van némi eltérés, így az 1851-ből való képen az előtérben egy katona vonul ("a Vernet-f éle troupier" mondja Lostalot),7 míg a másikon (1853) görnyedt hátú öreg asszony pótolja a katonát. E kép szürkés-barnás alaptónust mutat. Egy cseppnyi kék az égen, tenyérnyi világos-sárga folt balról, honnan némi fény árad az egészre, a többi egyhangú szürkeségbe olvad, melyből csupán az arcok pírja, az egyenruhák tarka színe válik ki. Rajzában többé semmi ingadozás. Minden részlet a legfinomabb árnyalatokig érvényesül.
Minden friss és mégis tökéletesen befejezett. Ha nézzük e képet, úgy hat reánk, mintha az anyatermészet egy darabja volna előttünk kisebbített formában. Az ember nem tudja, káprázat-e, vagy valóság, ami vele történik; szinte csodálkozunk, hogy nem hallat jajkiáltást a félrehúzott ajak, hogy nem panaszkodnak hangos szóval sorsuk mostohasága ellen e fáradt, agyongyötrött alakok. E némaságból értjük meg, hogy hősök ők és férfiak ...
Pettenkofen valóban mesteri technikára tett szert, a régi mesterek tanulmányozása meg-edzette tapasztalataiban. Folyton és mindenütt lát, jegyez, okul. A Louvre-ban, vázlatkönyvének lapjai szerint - - Van Dyck és Velazquez érdeklik, de szíve érzésével mégis leginkább a hollandi művészethez vonzódik. Ahasvrt megszégyenítő bolyongásai közben eljutott Amsterdamba is s a bécsi akadémián Eybl és Kupelwiesernél nyert sommás oktatás után itt volt mifölött álmélkodni és elmélkedni.
*
A balvégzetű Pesti Műegyesület állandó kiállításain szorgalmasan részt vesz. Az 1854-iki január-februáriusi tárlaton "Katonai szemlét" állít ki, ugyanazon év júniusában "Magyar pusztát", melyről egy az ismeretlenség homályába burkolódzó recenzens következő szép szavakkal emlékezik meg:
"Ha meggondoljuk, hogy van festész, ki sok szép motívumból meglehetőst sem bír létrehozni, csodálnunk kell, hogy Pettenkofen, úgyszólván semmiből annyit tud csinálni. Sem napkelte, sem lemente, sem szép farészlet vagy felhőcsoportozat, hanem egy kis fel-hőcske, középen megállóit esővíz, benne egykét kútágas, kevés homokos föld, gyéren megrakva fűvel, ebből áll az egész, s mégis mily felséges ! A vízben álló négy lovacska összehajtja fejét, bennük a táj jelleme ismét föltalálható. Jajgat ugyan a közönség, hogy 340 forint az ára, de háromannyiért sem csinálja meg valaki egy könnyen"...8
A következő évben néhány tanulmányt küld be: Cigánynőt gyermekkel, Magyar pásztorlovat, Tiszai vázlatokat. Az egykorú hazai lapok gyér művészeti tudósításaikban utóbb kevésbbé szépen és kevésbbé okosan emlékeznek meg róla.
Egyik bíráló vázlatait olcsó szellemességgel "mázlatoknak" nevezi. Más alkalommal a következő csodabogarat olvassuk:
"Pettenkofen képei nem lévén feltűnők, ezeket csak futólag említem" ... stb.
1855-től kezdve Pettenkofen a nyarat nagyrészt Szolnokon tölti. Már 1853-ban járt e vidéken, a Tiszai vázlatok tanúskodnak róla. Talán még mint katona vonult át először a kis mezővároson, melyet utóbb annyira megkedvelt, hogy egy emberöltőn át oda újra és újra visszatért.
Szolnok városa az utolsó húsz-harminc esztendő alatt műveltségi és nemzetgazdasági szempontból nagyot fejlődött, viszont tősgyökeres eredetiségéből sokat vesztett. Utcák, terek képe megváltozott Ormótlan és ízléstelen épületek emelkedtek. Csupán a Zagyva mentén vonuló Tabán és az úgynevezett Cigányváros őrizte meg ósdi topográfiai jellegét. Itt még látunk girbe-görbe sikátorokat, apró földszintes házakkal, úgy, amint Pettenkofen idejében léteztek. Némi változás azért mutatkozik. A házak régente nem tarkák voltak, hanem fehérre meszeltek, nád vagy zsúp-födél borította őket, holott ma a gyakorlati célnak jobban megfelelő zsindely vagy cserép tolakszik előtérbe. A népesség is más volt, mind faji jellegére, mind külső viseletére nézve megváltozott. A lányok még ing-vállban jártak, fejüket kendő nem takarta; hosszan lecsüngő hajfonatot viseltek, melyet szalag fűzött össze. Ünnepnapon piros csizma feszült a lábakon. A férfi nép szűrben, ködmönben álldogálóit. Por és sár rengeteg volt. A Zagyva-híd rozoga volt, hogy rozogább nem lehetett. Külön kasztot képeztek a kuvaszok. Éjjelenként rajokban lepték be az elnéptelenedett piaci tért és lakmároztak az elmaradt hulladékokon. Egy darab kelet volt itt, közelebbi Marokkó, vagy Egyp-tom a bécsi génre művelésében agyonfáradt művészeknek, nomád élet és pusztai rendezetlenség. Ez időtájt még a vasút is alig járt. l847-ben megnyílt ugyan Pest és Szolnok között a pálya, de jó időbe tellett (1855), míg Bécstől fogva Szolnokig vasúton lehetett utazni. A Tisza-szabályozás kérdése is csak papiroson volt meg, a tervbe vett munkálatok végrehajtása jóval későbbi időre maradt (l880�90). A Tisza mint víziút, nevezetes szerepet játszik ez időben. A felvidék gabonája, gyümölcstermése hajón, tutajon érkezik, hogy azután vasúton továbbíttassék Pest felé. Ez a forgalomnak nagy élénkséget kölcsönöz. Országszerte híres volt a szolnoki vásár. Ennek tarkasága, élénksége, számbeli túlsúlya azóta sokat vesztett és jelentéktelenné zsugorodott össze. Azonban egy látogatás a reggeli órákban az ú. n. csirke-piacra, még ma is meggyőzhet egykori fényéről és erejéről. Láthatjuk a nagy szekér-tábort, a hámból kifogott lovakat, melyek a kocsi hátsó részéhez fűzve kényelemben abrakolnak, míg az ülés a földre helyeztetett és padkául szolgál az árusítónak. Minő bőség, változatosság a fölhalmozott árúkban, hát még milyen lehetett régente!
Tömérdek nép gyűlt egybe, s minden irányból seregestül hozták ide a terményt és ipari cikket. A mai városháza előtt elterülő főtér volt akkor a piac helye, de tágasabb és terjedelmesebb volt, mint manap. Az árusítók helyei nem voltak pontosan megszabva, mindenki ott ütötte föl nagy gyékénynyel borított sátrát, ahol éppen jónak találta. Eltűnt a Mária-oszlop is, e kedves barátságos obeliszk, mely Pettenkofen képein oly gyakran fordul elő. Ő vált Kolumbusává e darab földnek, ő födözte föl népének, éghajlatának szépségét s a kis alföldi város kezdett híressé lenni művészetének meggyőző ereje folytán.
Szolnokon több helyütt lakott. Állandóbb jellegű otthonául a volt Bécsy-, most Schreiber-féle ház szolgált (Városház-utca 2661. sz.). Legtöbbnyire innen indult gyakori kémszemléire a vásári nép közé.
Reggelenként korán munkához látott a mester. Megállóit a piactéren s kezében a festékes szekrénynyel, ülve vagy állva, rendszerint állva festett. Magas alakjával kiemelkedett a tömeg közül s könnyen végig tekinthetett a vásári nép nyüzsgő sorain. Bosszantó volt természetesen, ha valami paraszt-fogat fölrajzolásába fogott, s annak dacos természetű tulajdonosa egyszerre csak a lovak közé csapott és elvágtatott, pedig ez gyakran megtörtént. Modelljeivel szemben a mester bőkezű volt, a vénebb cigányok közül néhányan még emlékeznek reá s ma is említik azt a derék magas "nimet" urat, aki oly jól fizetett nekik. Séta közben, az országúton, ha valami szekérrel találkozott, gyakran megállította azt s lefestette ott a helyszínén. A gazdának ilyenkor öt forintot adott. A hagyomány megőrzött néhány mulatságos anekdotát. Pettenkofen egy alkalommal az országúton járt. Szemben, lóháton, gyors vág-tatással, parasztlegény közeledik. A mester harsányan odaszól: "Halt! Megállj!" A legény megállítja a lovát és leszáll. Pettenkofen tolmácsa utján � magyarul csak annyit tudott, hogy "ne mozogj!" � megérteti vele, hogy leakarja festeni, úgy amint jött, lovastul. De a puszták legénye dacos és büszke sarj, tagadólag válaszol : "belőle az urak nem csinálnak komédiát!" Az egykori katonatiszt dühbe jön az ellenkezés láttára, gallérjánál fogva megragadja a legényt, s amúgy huszárosán, vagy drago-nyos módra - - amint tetszik - - nyeregbe teremti őt, nem is ellenkezett az többé.
Pettenkofen magánytkedvelő ember volt, Szolnokon is, másutt is rendkívül visszavonultan élt, alig egy-két emberrel érintkezett. Meghitt barátja volt néhai Müller Adolf, aki a festészettel dilettánsmódra foglalkozott (össze nem tévesztendő L. Carl Müller-rel, a hírneves orientalista festővel, ki szintén hosszasan tartózkodott Szolnokon) s akinek kies fekvésű nyári lakában a Vártemplom szomszédságában esténként el-elbeszélgettek. Legtöbbnyire ő szolgált tolmácsul a modellekkel való érintkezésnél is.
Néha Deák-Ébner Lajossal9 sakkozgatott a mai "Magyar király" épületben, melyet azóta szintén átalakítottak és megújítottak. Ha veszíteni érezte a játszmát, gyakran megcselekedte azon elemi sakk-szabályokba ütköző rendellenességet, hogy kezével végigsepert a bábokon s imígy önkényes elhatározással a további küzdelemnek véget vetett.
Az egykori "Fehér ló" szállodában, hol ma a Pénzügyigazgatóság van, étkezett. Bár állandóan gyomorbaja ellen panaszkodott, uzsonnára azért megivott egy nagy adag kávét, hozzá kalácsot és tetemes mennyiségű gyümölcsöt.
Lefekvés előtt, napközben észlelt megfigyeléseit naplószerű alakban papírra vetette. Rendkívül pontos ember volt, eme tulajdonsága a festők átlagának jellemével ellentétben állott. Az adott szó kötelező erejét semmiféle körülménynyel menteni, érvényteleníteni nem volt hajlandó. Egy megígért, de be nem váltott találkozás kapcsán képes volt évek hosszú sorára terjedő barátságot fölmondani. Ilyen ember volt, a helyes értelemben vett tiszti becsületnek ideálja, mintaképe.
Egész egyénisége, gondolkozása és jelleme olyanok, mint azon apró, figyelmes gonddal készült, csínnal és kellemmel fölruházott ké-pecskék.
*
Szolnokon három dolog érdekelte leginkább. Először a tömeg tarka mozgalma, a vásár, azután a cigány, végül a magyar paraszt egyszerű élete, a mint az a tanyán, udvarán, házi foglalkozása közben nyilvánul.
A szolnoki korszakot 1853-tól 1881-ig ter-jedőleg számítjuk. Egy emberöltön át időzött közöttünk (l881-én túl nem jött többé), közbe esnek természetesen gyakori utazásai Velence, Tirol, München, Parisba.
Pettenkofen észrevette, hogy a magyar, ha a csatában bátor és rettenthetetlen, a békében viszont barátságos, józan, egyszerű, tevékeny. Festi a kereskedő magyar parasztot, amint vásárra viszi terményét, gabonáját, gyümölcsét, ipari cikkét. Ácsorog a piacon, kinál, beszélget, alkuszik, "gseftel".
Itt kétféle fölfogás uralkodik, egy korábbi és egy későbbi. Kezdetben a drámai cselekvés, az adás-vevés üzleti része érdeklik, később az ú. n. irodalmi tartalom elmarad, szintetikus megjelenése az egésznek ragadja meg ügyeimét, mind festőibbé és szélesebbé válik. A fejlődés első stádiumába tartozik a vásári jelenet, melyet Bécsben R. Reichert tulajdonában láttunk. Jobbról kétkerekű bricska, rúdja földre bocsátva, lova kifogva. A kocsi tetején legény á!l s egy fehér cseléddel adás-vételi ügyben tárgyal. Az előtérben tök és dinnye van csendéletszerűleg fölhalmozva. A technikai kezelés nem elég friss, van rajta valami elkínzott. Ez különösen a dinnye felületének festésén látszik meg. Később oly mesteri erővel tudja visszaadni a rajta vibráló fényt, itt van valami tompa, valami kelletlen.
Az Eggers-féle gyűjteményből (melyben huszonhárom darab Pettenkofen-kép volt) került eladásra a "Magyar edény-vásár", egyik jelentékeny műve. Az előtérben parasztnép foglal helyet, a földön agyag-edényárú. Balról parasztszekér szürke és pejlóval, a háttérben paraszt-házak. (Ugyanazon gyűjteményben második példány is létezett.) Hasonló Edényvásár volt a Gsell-gyűjteményben is, melyből a mester kezétől származó huszonhét festmény és tömérdek rajz és aquarell került eladásra.
Szebbek azonban azon apró pillanatfölvételek, melyeket a 70-es évek derekán készített. Bámulatos frisseség és közvetlenség jellemzi őket. Ilyenek a bécsi művészettört, gyűjt.-ben levő "Magyar vásár". Kékszínű napernyőik alatt hosszú sorban ülnek a kofák, a háttérben házak megvilágított fala, balról szekér látszik. (Hasonló példány szerepelt a Pettenkofen kiállításon Bécsben Piskó-nál, ez év tavaszán.) Végtelen melegség ömlik el e képen. A sárgás alaptónusba lágyan illeszkednek bele a kifeszí-tetí ernyők kék foltjai. "Harmonie en jaune et bleu" mondta volna Whistler az ő forradalmi nyelvén.
Egy színharmónia, egy szín-akkord az egész. Ilyenek az "Ökrös szekér" (bécsi művészettört, gyűjt.-ben; Miller v. Aichholz tulajd.-ban stb.), ilyenek azon nagy számban festett és "Magyar vásár", "Vásár Szolnokon" elnevezés alatt szereplő apró deszkák, kiváltságos darabjai a művészeti finom ízlésnek. (Típusuk rendszerint a következő: előtérben két pej szekérhez fogva, vagy kifogva, odább szintén kocsifogat, a háttérben házak fala, teteje, orma stb.) Majdnem minden nyilvános és magángyűjteményben találkozunk velük, hol Pettenkofen művészete rokonszenves méltánylásra talált. A bécsi Modern Képtárban létezik egy, s egy efféle vázlatos alkotás képviseli budapesti Nemz. Múzeumunkban a mester nevét. Kora reggeli hangulat, az előtérben kocsi fogat, a háttérben szintén, különböző termények csend-életszerűleg fölhalmozva, a tömegből egy asz-szony alakja bontakozik ki. Mindez sebtében, pillanat alatt följcgyezve.
Pettenkofen kedvelte e gebéket, melyek rosz-szak voltak ugyan - - csontjaik zörögtek -azonban színben érdekesek, erősen veresbarna árnyalatúak. Tetszett neki pusztai természetességük, éppen úgy, mint Fromentin az arabs ló graciózus vonalán lelkesült.
Cigányokat ábrázoló képei közül talán legkorábbi az 1855. évszámmal jelzett. A cigány vonzotta őt határozott faji jellegénél, festői viseleténél, szokásainak, életmódjának nagy-szerű eredetiségénél fogva. A cigány az Alföld beduinja. Bár nincsen semmijük -- szegények, mint a dervis a pusztában, van azonban lyukas sátruk, kalyibájuk, mely ürgelakhoz hasonló, egy-két gebéjük, sok gyerekük, örvendenek az életnek és élvezik azt. A cigány, ha jól esik, horkol egyet, ha meleg bántja, megfürdik a patak-vízben, ha éhes, majd csak kerül valami a fazékba. A bécsi művészettört, gyűjteményben egy aquarell van ez időtájból. Viharverte, eső áztatta sátrat látunk, a sátorban tűznek pislogó lángja mellett cigányasszony ül, három purdéja környezi, a sátron kívül vén cigányasszony kuporodik, kezeit melengetve a tűz fölött, odább fiatal cigányleány támaszkodik a sátor széléhez. A háttérben távolabbi sátrak, egy-két gebe látszik. Csodás kék ég, lágyan úszó felhőkkel képezi a levegőt, melyet pacsirták szelnek. Ugyanezen motívum némi változással (a kezeit melengető öreg asszony helyett pipáját tömő férfi, a fiatal cigány leány helyett gyermekét szoptató anya, a háttér elrendezésében is némi különbség) létezik olajfestményben is.10 Hasonló mű van a berlini Nemz. képtár tulajdonában: pusztán tanyázik a cigánycsalád ponyvával fedett szekér mellett, melynek kifogott lova gyéren szénázik.
Másik kedvelt motívuma a fürdő cigánynők és gyermekek csoportja (szintén több példányban, az egyik Liebig bárónál Bécsben). Festett azonkívül egyes cigány-alakokat, nőket, férfiakat, lányokat, gyermekeket vegyest, rendszerint guggolva, pipálva, esetleg valamit cipelve.
Kedves tárgyú kép a "Disznótolvaj". Cigányfiú rohan zsákmányával a mezőn át, miközben kutyák üldözik. Terünk nem engedi, hogy valamennyit egyenkint elősoroljuk, mert számuk tetemes, azért csupán a főbbek megemlítésére szorítkozunk.
Unger metszetéből ismerjük a "Kuporodó cigányleányt", ki kemence tövében ül s kezében csípő szerszámmal valamit pirítani látszik, az előtérben tollas jószág és korsó hever. Tár-gyilag és fölfogásban csaknem egészen hasonló a "Pipáló cigányleány", mely a hagyatékból került eladásra. Ismerünk azonkívül fej tanulmányokat. Ilyen pld. a bécsi Modern Képtárban levő jellegzetes vonású veres-barnás tónusú szép férfifej.
Meleg barnás tónusával kiválik a "Falusi idyll" (Modern Képtár Bécsben, 67. sz.). Roskatag cigánykunyhó látszik, szalmafödéllel borítva, cseppnyi égdarab a jobb sarokban; cigányfiú guggoló helyzetben anyja ölébe hajtja fejét.
Az intimebb magyar népéletből festett pompás képet bírunk "Magyar parasztudvar" c. képén. Rozzant házikó zsupfedelének ferde vonala osztja ketté átlós irányban a képet. Balról az udvaron egy asszony teknőben gyermekét füröszti. Jobbról szemétdomb látszik, melynek tetején kutya sétál. Odább ólak. Ez a földhöz ragadt szegény nép élete, oly igazsággal, oly közvetlenséggel bemutatva, hogy egy Rembrandt ecsetje sem tenné meggyőzőbbé.
Vagy nézzük a "Disznó-csordát". Pásztor, vállán subával, falu végén disznókat hajt. Esőbe borult hangulat. Minő igazság, mily megkapó hűség! Ez az egykori lovas-tiszt mélyen belelátott a magyar nép leikébe. Az újabb művészetben talán az egyetlen Millet, aki maga is paraszt volt, vetekszik vele fölfogásának mélységére és igazságára nézve, melylyel a parasztnép életének józan és egyszerű nyilvánulásait kifejezni tudta.
Van azonban még egy válfaj, az idilli jellegű szerelmi jelenetek csoportja. Ezen Watteau-szerű műfajban többször kísérletezett. A bécsi művészettört, gyűjt.-ben van a "Csóko-lódzó szerelmes párt" ábrázoló képe.11 Némileg erőltetett helyzetben látjuk a fiatal magyar legényt és leányt, amint egy töltésszerű dombon áthajolva csókolódznak. E képet 1863 tájára helyezik. Ugyancsak Bécsben a Modern Képtárban föltaláljuk némileg bővített alakban megfestve ugyanezen tárgyat. Ez a másik fajtájú "Légyott"-ok tipusa. A csókolódzó párhoz két ló járul, egy pej meg egy szürke, s a szerelmes ifjú az utóbbin ülve hajol át, hogy mátkáját ölelje. Budapesten Wodianer báró tulajdonában van azonos tárgyú kiváló alkotása a mesternek. Magyar legény kedvesével beszélget, szürke és pejló az előtérben, a háttérben parasztház teteje látszik.12 Meleg tónusú napsütéses kép sötét és világos foltokból ösz-szetéve.
Ezen idillikus szerelmi jeleneteket mintegy kiegészítik a különböző és sokféle párbaj jelenetek. Ezek azon művek, melyekben az egykori katonát � a "szerelem és párbaj" elvénél fogva � lovagi érzelmeinek oldaláról ismerjük meg. Kiválóan jeles példány létezik az utóbbi műfajból Budapesten Harkányi báró tulajdonában. Őszi hangulatú erdei tisztást látunk, az előtérben lovászok őrizetére bízott lovak, a háttérben párbajozó alakok.
Művelte a tájképet is mint olyat. 1857-ből való a híres "Gémes kút", "Magyar táj", "Magyar puszta" számtalan változatban fordul elő művei között. Kezdetben még iskolai behatás alatt áll, kezelése félénk és óvatos, utóbb mind nervózusabb és szélesebb lesz. Az alföldi napsütés vibráló atmoszférája pezsdíti erejét. Észreveszi, hogy a napsütötte országúton az elvonuló szekér kékszínű árnyékot vet és nem szürkét; észreveszi a napsütötte és árnyékos részeknek kontrasztokban nyilvánuló hatását. Ezzel a modern impresszionizmus álláspontjára helyezkedik és az Alföldön legjobb meggyőződés szerint kultiválja azt, amit a franciák valamivel későbben az új művészet legfőbb problémájává emeltek. Frimmel13 és vele együtt Lützow14 ugyan velencei látogatásainak tulajdonítják koloritjának megváltozott melegét, azonban ez önkényes föltevés, melynek beigazolásához hiányzik minden tárgyi bizonyíték. Míg ott vannak a Szolnokon alkotott művek százai, melyek megdönthetetlen cáfolatul szolgálnak. Lépésről-lépésre be lehet igazolni, miként halad, hogyan fejlődik. Egész egyénisége megváltozik, áthasonul. A bécsi biedermaier-i génre festője, a katonai illusztrátor, a litográfus hévtől és erőtől duzzadó egyéniség lesz. Szolnok nevelte nagygyá Pet-tenkofent, itt edzette meg erejét, fejlesztette egyéniségét. Szolnoki munkássága képezi egész tevékenységének gerincét. Életírói, bírálói -irígységből-e vagy féltékenységből vonakodtak mindez ideig fölismerni e tényt, részünkről annál nagyobb nyomatékkal mutatunk reá.
Osztrák honfitársai sajnálkoznak, egyesek a hűtlenség vádjával illetik, mert a hagyományos iskolától eltért mi éppen ellenkezőleg örvendezhetünk s a gondviselés különös kegyének tartjuk, hogy e nagy művész figyelme felénk, az Alföld népére, Tisza vidékére fordult s megmutatta, miként lehet valaki fölfogásban és érzésben magyar, ha az ember művész és igaz. Nemzeti eseményeinknek a szomorú és dicsőséges időkből utóbb pedig józan, munkás és egyszerű életünknek az elnyomatás korából alig van hívebb, igazabb és egyben biztatóbb interpretátora nálánál.
Pettenkofen itt volt közöttünk, midőn magyar művészet még alig volt; midőn Munkácsy még gyermek és Lotz pályájának kiinduló pontján állott.
Nagy művészlelke összeölelkezett a magyar róna levegőjével s e frigykötésből mindenki számára becses, ránk nézve azonban kiválóan fontos művek születtek.
Némileg a magunkénak vallhatjuk. Nem ugyan jog és törvény szerint, de az eszmei és érzelmi kapcsolatnál fogva, mely vele összefűz s ez utóbbi néha becsesebb az előbbinél.
RÓZSAFFY DEZSŐ
1 A bajor dragonyos ezrednél szolgált. 2 Csendélet- és életképfestő. (1821 � 1883). "Bál után" c. műve a Nemz. Múz. tulajdonában.
3 Österreichische Kunst im XIX. Jahrh.
4 A hagyatékból több száz rajza került eladásra, melyeket utazásai közben a különböző művészeti gyűjteményekben készített. Van közöttük Frans Hals, Van Dyck, Velasquez stb. művei után készült.
5 Reprod. Gazelte des beaux Árts 1877.
6 Kiállítva a budapesti Nemzeti Szalon őszi tárlatán 1904-ben.
7 V. ö. Gazette des beaux Arts.
8 Pesti Napló 1854 júl. 9. sz.
9 A női festő mesteriskola érdemes igazgatójától nyertem ez adatok javarészét.
10 Eladásra került ez év májusban, Lepkénél.
11 Ugyanezt második példányban láttuk A. Stöckl műkereskedőnél Bécsben, ez év tavaszán.
12 E kép aláírása révén is érdekes : A. v. Pettenkofen. Ez tudomásunk szerint egyetlen eset, hogy a mester nemesi rangját jelzi. Ha lélektanilag következtetni lehet, akkor e kép közvetlenül nemesítésének esztendejéből (1876) származhatik.
13 Nachlüss-Kutalog 1S89.
14 Zeitschrift für bikl. Kunst lŤ90.
Művészet. 1905
Grafikai tanulmányok
ELEK ARTÚR: MAGYAR RÉZKARCOKMárkus László: A rézkarcMaller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti MúzeumbanFERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEIVAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOKFarkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikusFarkas Zoltán: Buday György fametszeteiElek Artúr: Kozma Lajos szignetkönyveBÁLINT ALADÁR: FÁY DEZSŐ GRAFIKAI MŰVEIFARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓIMargitay Ernő: Kozma Lajos rajzaiLENGYEL GÉZA: KOZMA LAJOS RAJZAIAlkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet)(Tichy Gyula): Egy tusos üveg meséi. [Rajzok.] Bev. Bálint AladárElek Artúr: Conrad Gyula új részkarcalbumaMeller Simon: A NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBANLándor Tivadar: ZICHY MIHÁLY ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓRózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKONMeller Simon: MODERN ANGOL RÉZKARCOLÓKFába vésett balladák. Buday György, 1907-1990Karinthy Frigyes: Gara Arnold: Magyar parnasszusKENCZLER HUGÓ: UTOLSÓ ÁBRÁNDOK. — MELÓDIÁKMargitay Ernő: A grafikáról. HELBING FERENC RAJZAIHOZ
Belépés