Farkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikus

Sokan belétekintenek kis utcák sötétjébe, sokan elmennek régi házak homályos kapualjai előtt, de nem látnak egyebet, mint amennyit szemük kínál, legfeljebb csak valami bizonytalanság támad bennük, talán egy kis félelem mindattól, ami nem egyszerre érthető és ezért nyugtalanít. Fáy Dezső lelke azonban nem áll meg efféle kis meghökkenéseknél, hanem rögtön átköltözik bizonytalan világukba, előtte rögtön megelevenedik a sötétség, benépesedik furcsa alakokkal, amelyek groteszken csalogató mozdulatokkal hívogatják, majd szörnyű fintorgatással útját akarják állani, hogy ne firtassa tovább különös létüket. Fenyegető karok lódulnak eléje, foghíjasan vicsorgó fogsorok csattognak reá, halk és rekedt kiáltás hallatszik és íme, egyszerre messzetünnek a lélek éjének koboldjai, de rabul ejtik Fáy képzeletét, mely fáradhatatlanul keresi, kutatja őket a napvilágon is.

S ha kint jár ennek ragyogásában, megtanul és megjegyez mindent, ami látható, az emlékezésben feltámasztható, de a hétköznap érthetőségei és egyformaságai mégsem nagyon érdeklik. Jobban, mint akárki más, lát meg arcot, kezet, lábat, de mindezek, akárcsak a rajzoló Rembrandtnak, neki is csak annyit jelentenek, hogy belécsavarhatja őket sejtelmei világába. Mert Fáy Dezsőnek az élet és a világ sohasem magátólértetődő egyszerű hétköznap, amelyben minden dolog szépen elrendeződött, derűs, csillogó és áttekinthető, hanem mindig valami különös, mindig egy kissé megdöbbentően jelentkező tünemény, sohasem szívesen látott, ünnepelt, de hanyag és régi megszokás, hanem mindig valami új, valami ideges álmélkodást keltő dolog, amitől kissé borzad is, ám a mesék gyermekének örök kíváncsiságával folyton sóvárog reá. Fél, kissé borzad ettől a furcsán különös élettől, ahol a legegyszerűbb is szokatlanná válik, amelyben minden új és különös értelmet nyer, egy legyintő kézben századok lemondása lankad, egy nevető ajkon az ember nyomorúsága sír, egy tántorgó alakban az élet egész bizonytalansága ingadozik. Mert Fáy Dezsőnek nem volt szüksége nagy témákra és külsőségeikre, hiszen a legkisebb dolgokon is meg tudja éreztetni az emberi érzések mélységét, az öröm, a szenvedés erejét, az élet és a világ végtelenségét, mely akár egy vízcsöppben is tükröződhet. Külsőleg minden alkotása csupa egyszerűség és igénytelenség, nem keresi a gesztusok ívelődő lendületét, nem cicomáz, nem halmoz, külsőleg mindig az alázatos szegénység egyszerű mezében lép elénk.

De ez a szegénység csak látszólagos, mert telve van a tudatalattinak, a sejthetőnek, de meg nem nevezhetőnek szinte valószínűtlenül burjánzó gazdagságával. Valami egészen közvetlen, meggondolás nélküli élet játszódik le előttünk. Távol az intellektualitás gőgjétől és fölényétől a sors ki nem kerülhető rabszolgasága bontakozik ki előttünk, amelyben születni, élni és meghalni, de legfőképpen szenvedni kell, amelyből nincsen semmi kivezető út, melyben nincsen lázadozás, de nincsen megnyugvás sem, nincsenek nagy szenvedélyek, nincsenek nagy örömök, hanem valami furcsa, nyomasztó érzés állandó benne, valami nem értett és csak sejtett szorongás, mely nem tudja mitől fél, nem tudja merre meneküljön, nem tudja, miért örül és minek sír. Mintha korlátozottságukba belefáradt, az élettől elvarázsolt emberek faja nyüzsögne előttünk, akiket egy ismeretlen hatalom soha át nem hágható kis körben mozgat és rejtelmes csodái vannak, ahol hiányoznak a hétköznapi élet természetességei, mert azok is átalakultak a mesék és regék világának valószínűtlenségeivé, de mégis sokkal igazabbak és mélyebbről eredők, mint az úgynevezett valóság tényei.

Ebben a világban maga a művész is folytonos álmélkodással tekint körül, mint aki valami váratlan és csodás környezetbe érkezett, ahol csak halkan és megilletődve szabad járni, nehogy varázsa tovaszálljon. A ritka pillanatok ünnepélyessége veszi körül, olyan alázatos magábaszállás, amely nem keres értelmet és magyarázatokat, hanem ellentmondás nélkül nyugszik meg mindenben, amibe beléütközött. A sejtelmes megismerhetetlenségnek ez a mély alázata, ez a lemondás csak mély szenvedések és nagy szeretet árán születhetik meg és Fáy Dezső művészete telve is van fájdalommal és mélységes szeretettel. S ha a nyomorultak világába lép és megrajzolja azok keservesen gyötrődő és reménytelen életét, nem a harag, nem az elkeseredés vezeti kezét, hanem az a rokonszenv, mely fájón belémarkol a szívbe, a tehetetlenségnek az a fájó érzete, mely nem tud egyebet adni szánalomnál, szomorúságnál.

Aljasságot Fáy Dezső nem lát maga körül, hanem csak bánatos elesettséget, amelyet nem lehet kikerülni és ezért szenvedése sohasem vezet a csalódás lázadására, mert csupán a puszta lét olyan fájdalma, mely nem válik olcsó érzelgéssé. Ettől mindig megóvja egészen különös és mindig szembeszökő démonisága. Ez a nem éppen gyakori és szavakkal alig körülírható művésztulajdonsága, mely az újabbkori grafikusok közül megvolt Daumierben, Beardsleyben, Toulouse-Lautrecben, elképzelhetetlen gazdagsággal és szinte utólérhetetlenül Goyában és nem valami erősen az annyi démont rajzoló Zichy Mihályban. Fáy démoniságának forrása ugyanaz, mint a többieké, az ördög belémarkol ebbe a szép kis világrendbe, hogy egy pillanatra feltárja visszáját, miközben nyugtalanító erők fénycsóvája villan fel, hogy kesernyés füst maradjon utánuk. Fáy kisméretű mesevilágában persze nem titáni formában és nem mindent felkavarva, nem végső kétségbeesést hintve jelentkezik a démon és nem is valami nagyon rosszindulatú, inkább játékos kedvű, gyakran csak huncutkodó valaki, aki éppen úgy rabja annak a kis világnak, melyben felforgatást szeretne kelteni, mint azok a korlátozott kis figurák, akik benne tudattalanul élik le furcsa kis életüket. Inkább csak kis kobold, mint lázadó arkangyal, aki nagyon távol áll a Luciferek és Mefisztók kegyetlen éleselméjűségétől, de mégis ott van mint fölötte csípős fűszer, mely még az édességnek is furcsa ízt ád, vagy mint mélyről fakadó, bár nem bővizű forrás, mely sötét habokat loccsant a regék zöldelő mezejére. A megelégedés tompa mosolyát kesernyés fintorra görbíti, belékacag rajzba, melyet Fáy készít, furcsa ötleteket súg fülébe és mindig virtuóz kifejező erőt ád kezének.

Ez a megszállottság Fáy grafikájának állandó kísérője. Életet, elevenséget ád úgyszólván minden rajzának, megóvja a művészi termelés szokványszerű gyakorlásától. Egy pályája delelőjén álló grafikus addig már rendszerint tömérdek munkát végezett el, amihez képest Fáy ouvreje kisterjedelmű. Ennek pedig nemcsak az az oka, hogy a mi áldatlan kulturálatlanságunkban nagy tehetségét nem eléggé becsülik és alig foglalkoztatják, hanem jóval inkább az, hogy csak akkor beszél, ha mondanivalója van, mert rajza mindig vallomás és sohasem kenyérreleső iparkodás. De amidőn Fáy démoniságát megérezzük, még más egyébre is gondolnunk kell: ráeszmélünk arra, hogy valami szokatlan erő megnyilvánulásával találkoztunk, amely nemcsak kicsinyít és torzít, hanem éppen ezekben a torzításokban teremt valami meglepően erőset, mikor egy furcsa kis világba örökkévalóságot ültet.

A regéknek, meséknek világa ez, amely az emberiről lehánt minden esetlegességet, levetkőztet minden nagyságot és felemel minden kicsinységet. Csak a legegyszerűbb és legtisztább érzéseket tűri meg. A gyermek mohón befogadó szemével nézünk mindent, mert minden csodálatossá vált. Értelmünk gőgjét kint hagyjuk, amidőn belépünk ebbe az országba, ahol semminek sincsen értelme és minden a világot jelenti.

Ez a nagy ösztönszerűség Fáy művészetében minden művészeti visszaemlékezést teljesen átalakít. Neki is bőven vannak reminiszcenciái, mert hiszen ő sem elődök nélkül született. De ha itt és ott megcsendül nála egy-egy hang, amelyhez hasonlót már máskor is hallottunk, ha ráismerünk tárgyakra, amelyek valamikor már másoké is voltak, ezt a felfedezést nyomon követi az öröm, hogy nem ismétlést éltünk át, hanem olyan átalakítást, amelynek új zamata, új jelentősége van. Az idegen kép csak emlék, éppen olyan, mint a világnyujotta tárgyak, melyeket Fáy szinte olyan kevéssé tud lerajzolni, mint ahogyan másokat utánozni nem tud, mert mindent megrajzol. Neki nincsen szüksége modellre, hogy megihletődjék, a grafikusok ama magasabbrendű fajtájához tartozik, akik felhalmozódott emlékeik alapján képzeletükből alkotnak. És amit a magáéból hozzáad, legalább is annyi, sőt több, mint amennyit kapott, mert egy egészen különálló világ illúziójának felébresztése, amely mindenki másétól különböző.

A grafikus mindig hajlamos az illusztrációra, különösen, ha nem lerajzoló, hanem annyira képzeleti művész, mint Fáy Dezső, aki mint illusztrátor jutott el legjava alkotásaihoz. Az, aki képeket alkot valamely költői műhöz, egy már átalakított, képzeletivé formált világgal érintkezik, melyet felvesz lelkébe, hogy abból képzőművészeti formákba vetítse. A kétféle művésznek találkozása főképpen kiemelkedő egyéniségek esetében izgatóan érdekes, mert majdnem minden esetben valami meglepő áttétel születik belőle, váratlanul új dolog. És aztán közbelép a harmadik, a sajátmaga lelkével olvasó, aki nagyon sok esetben azt hajlandó érezni, hogy az illusztráció fölösleges volt, sőt gátlás, mert idegen képzelettel szorítja ki az övét. A helyzet tehát elég nehéz, mert a játszma könnyen elvész, ha a művész a költő munkáját nem tudja gazdagabban öltöztetni, mint az olvasó, vagy ha az írót nem tudja nyomon követni, mert nincsen semminemű megegyezése azzal, amit az kifejezett amint ezt nemrégiben Nagy Sándor Ady-illusztrációinál láthattuk, bár önállóan érdekes játékai a képzeletnek. Fáy esetében, aki eddig túlnyomórészben meséket, regéket, vagy meseszerűen elmondott elbeszéléseket díszített rajzaival, mindig megvolt a gazdag kiegészítés és megvolt a lelki megegyezés is, hiszen Fáy teljesen szabad művészetében is mesék, regék elgondolója. Ekképpen az illusztrációkban is könnyen és gazdagon éli át hangulatukat. Elsősorban is ezt és nem annyira a puszta témát, mert nem tárgyat ismétlő és leíró képek nyujtására vágyódik, hanem a téma keltette érzések olyan formában zárására, amely hasonló hangulatokat keltsen, miközben néha alig valami tárgyi kapcsolatot tart fenn, lévén az illusztrációnak csak ez a szabad út az egyetlen művészien teremtő módja. A képzelet szabad játéka így nem igázódik le, a képzőművészetből nem lesz irodalom. Ettől pedig Fáy akár tudatosan, akár öntudatlanul is mindig óvakodott, mert különben is mindig csak a képzőművész eszközeivel keresett kifejezést, alakítást. Csak rajzolt és csak rajzán át elevenítette meg képzelete világát, sohasem lépett ki a kép síkjából, hogy kacérkodjék, hogy kezet fogjon a nézővel és azt sem várja tőle, hogy rajzait ismereteivel kiegészítse; ezekhez nem kell tárgyi magyarázat, mert elsődleges érzésélményekből támadnak és elsősorban is ezek keltésére törekednek.

Fáy rajza alaki megjelenésében éppen olyan, mint lelkiekben, egyszerű, keresetlen körülírásra törekvő, kevésvonalú, sommázó, könnyed és miképpen festészete is nagy kihagyások után csak fő vonásokban, biztosan adja a lényegest. Tétovázásai, visszatérései nincsenek, hangsúlyait nem ismétli, nem húzza alá, vonalhúzása első pillanatra ott ül, ahol kell és eddigi, ismertté vált munkásságában inkább lágy, mint kemény, inkább olvadékony, mind szaggatott, sőt néha tónusba olvadó. Nem mindig teljesen végigfutó, néhol a képzelet impresszionizmusával inkább csak sejtető, mint élesen határozott és teljesen befejezett. Néha kiegészítéseket bíz a szemlélőre, de nem hagyja annyira szabadjára fantáziáját, mint a mozgást ábrázoló francia grafikusok, mert nála a hiányzó vonal olyan magától kicsendülő egyetlen rím, melyet a többi végleg meghatároz. Lelke befelétekintésének és a mélység felé korlátozódó bensőségének megfelelően rajza és komponálásának módja éppenséggel nem bőbeszédű, mert rendszerint alig egy-két motivum egyszerű, de annál erősebb alakítását adja méretben legtöbbnyire kicsiny, sőt néha parányi rajzain. Pompásan kiformált, furcsa kis ékszereket, melyeknek térfogati aprósága nem zavar, mert a bennük megvillanó alakító erő így is révületbe kényszerít, hiszen egy szkarabeusz nagyszerű vonalvésése mindig többet ér egy akármekkora nagy, de nagyságot csak mímelő mai köztérszobornál.

Fáy grafikusi kiválóságának kérdésében nem csekély szerepet játszik technikai fölénye is. Olyan zenész, aki bármilyen hangszeren egyforma virtuózitással játszik. A grafika akármelyik kifejezési eszközét veszi is kezébe, egyforma tökéletességgel kezeli, mert rajza mindig beléilleszkedik a kiválasztott eljárás anyagszerűségének törvényeibe. Ha ceruzával rajzol, tollat forgat, litográfkrétával vonja vonalait, vagy ha rézkarcot készít, mindig ugyanazzal a könnyedséggel alkalmazkodik eszközéhez, az ábrázolást éppen olyan maradék nélkül és éppen olyan biztosan éri el, ha lágyvonalú technikák mezején jár, mintha a merevebb és szűkszavúbb fametszethez fordult. Nincsen grafikusaink között egy sem, aki ilyen alkalmazkodóképességet és ekkora megértést mutatna a technika sokszor nagyon is fontos kérdéseiben.

Ekkora készültséggel, ilyen technikai tudással és ami a legfontosabb, ilyen gazdag lelkivilággal Fáy művészi pályájának sikerei nem állanak semmiféle arányban, sőt eddig még az sem adatott meg neki, hogy hozzá méltó nagyobb feladatok megoldására is vállalkozhassék. Ezért figyeltünk fel mindannyian, akik nagyra tartjuk művészetét, amidőn a Révai-cég a Babits Mihály fordította Isteni Színjáték illusztrálásával bízta meg, mert végre itt volt a pillanat, hogy döntő és végső bizonyítékát szolgáltassa elhivatottságának. És jóllehet, ezek a Dante-illusztrációk még nem jutottak a nyilvánosság elé, hadd legyen szabad róluk egyetmást elmondani, hiszen a mai reklámélet annyi szemétre való álművészeti holmit magasztal fel jóelőre, hogy egy valóban nagyszerű vállalkozásról is szabad, sőt kell már megjelenése előtt is beszámolni.

Azt hiszem, nem sok értelme volna hosszasabban kiterjeszkednem arra, hogy mit jelent Dantét illusztrálni, képekbe áttenni egy csodálatos szellemóriás remekét. Egy dolgot mégis megemlítek, hogy meglehetősen szabadon hagyja a belőle merítő művész vizuális képzeletét, ami különben a legtöbb irodalmi csodával közös vonása. Illusztrálása mégis nagyon veszélyes, hiszen a néző a képzőművésztől is dantei erőt vár, vagy legalább is valamit a benne kavargó őserőből. S ha még nem láttuk Fáy Dante-képeit, alkalmasint némi szorongást fogunk érezni, hogy vajjon mit is csinálhatott a mesevilág groteszk, komikumra hajló és halkszavú rajzolója Dante hatalmas világának földalatti morajlásával? De ha átnéztük Fáy rajzait, ez a szorongó érzés eltűnik és jóleső megelégedés költözik belénk, mert olyan pompás grafikai lapsorozatot forgattunk végig, amely az elmult közelebbi évtizedek összes magyar grafikai illusztrációi között feltétlenül a legelső helyen áll és méltó áldozat amaz oltáron, amelyen az emberiség az Isteni Színjáték szerzője előtt lelke elragadtatását égeti.

Kiderül, hogy az aprócska témákra korlátozódás egyáltalában nem belső határa volt Fáynak, hanem inkább csak viszonyaié, hogy egy nagy feladattal birkózva az eddigieknél még különb tulajdonságokat árult el. Már említettük, hogy milyen lappangó démoniság él benne. Ez nyitotta meg előtte a Dantéhoz vezető utat, mely a mesevilág aprócska dimenzióiból a Divina Commedia végtelenségéhez vezette. Az apró kis sejtelmek és megborzadások országából, ahol minden kissé homálybaburkolt, az értelem kristályos világosságába kellett lépnie, ahol nem manók és koboldok mozgatják a kulisszákat, hanem az istenség szava. Ahol a fájdalmak ezerszerte nagyobbak, mint azok, amelyeket eddig elénkvarázsolt, ahol nem öntudatlanul vergődő aprócska lelket, hanem titánok küzdenek az örök szenvedés ellen az örök boldogságért. Fáynak sikerült a nagyság eme végtelen országába beléhelyezkednie és megértette a dantei büszkeséget is. Komor és kimért tudott lenni, szűkszavú és súlyosbeszédű, hideg és könyörtelen. Megismerkedett és megismertet a bűn és bűnhődés örök körforgásával, rajzaiból kisír az ember kétségbeesett küzdelme a boldogságért, amely rossz utakon örök kárhozatra vezet.

Formai szempontból nem kevésbé érdekesek ezek az illusztrációk. Technikájuk a fametszet. Kevésvonalú, erősen beárnyékolt, rendszerint egy tónusértékű háttér előtt fehér foltokkal erősen világító alakrajzok kompozíciói. Egy új és jelentős változást mutatnak Fáy eddigi rajzaival szemben: a régi fametszetábrázolások szimultán kompoziciómódját veszik át, amennyiben számos jelenetet kötnek össze egy pompásan beosztott, avagy tagolt képsíkon. Rendszerint két, de gyakran több, különböző távolságú téren, tehát két, vagy több különböző méretű alakokkal. A kompozíció régies ízét mutatja a két együtt vándorló költő állandó megjelenése is és még inkább maga a vonalvezetés, mely erősen archaizáló. Olyanformák ezek a rajzok, mintha egy régi, német fametsző készítette volna őket, kit korától azóta elmult hosszú és számos századok választanak el, hiszen hat évszázad művészeti emlékeit senki sem törülheti ki magából. Teljesen képszerű befejezettségűek, vonaluk mindenütt végigfut és visszatér önmagába, a néző képzeletére nem bíz semmi kiegészítést. Mindent élesen határol körül és nem tűr semmi ellentmondást. Ezek a Dante-illusztrációk mentesek minden olcsó romantikától, mely Doré rajzait nem valami kellemes teatralitással ruházta fel és nyomát sem mutatják a Dantéhoz oly kevéssé illő barokk felfogásnak, mely operai díszletek mélysége közé szerette állítani kicirkalmazott és számos külön színpadra osztott dantei szcenáriumot. Fáy valamiképpen el tudta lesni a középkori misztériumok hangulatát, sőt technikai beosztását is, melynek kicsinyesen elkülönülő egymásmellettiségében mégis nagy erő rejlik. De ezt a térbelileg könnyen széthulló egymásmellérendelést és primitivitást Fáy össze tudta kapcsolni az egész együttes pompásan kiegyensúlyozott beosztásával, ahol a merev kiállású részlet egymásbafonódik és harmonikus egésszé olvad, úgyhogy rögtön egységes benyomást ád, ami már azért sem volt könnyű dolog, mert állandóan fenyegetett az a veszély, hogy a tartalom háttérbe szorítja a művészi alakítást.

De Fáy eredményesen küzdött meg ezzel a legnagyobb nehézséggel is. Erősen elvont rajza, amelyben lágyságának emlékei csak néha és akkor is csak némi zamatként kísértenek, annyi művészien meglepő gazdagságot, annyi, sőt szinte kimeríthetetlen formai ötletet mutat, hogy ezzel a sokaságával jól meg tudta éreztetni a dantei költemény tolongó forgatagát. Mindig egy-egy nagyobb részlet összefoglalását adja ugyanazon a lapon, a vállalt feladatot tehát nem könnyebb, hanem nehezebb végén fogta meg, ellentétben a legtöbb eddigi illusztrátorral, akik egy jelenetre vetették magukat. Ekképpen a víziók erős torlódásához jutott, ami a tartalmi elemet csak kevéssé engedi szóhoz jutni, de a hangulatban annál közelébb férkőzik az eredetihez. Fáy, a hangulati illusztrátor nem lett hűtelen önmagához, csak túlnőtt önnönmagán, amidőn egy hatalmas témától kapta ihletét.

De ennyi tán elég. Talán már így is hozzájárulnak ezek a sorok ahhoz, hogy némely művészbarát figyelmét egy elvonultan, szinte elképzelhetetlen szerénységben lefolyó művészi munkásság olyan eredményeire irányítsák, amelyeket a miénknél boldogabb országok a megbecsülésnek már régen kivételes fokára juttattak volna. És vigyék el a művészet tülekedésének országútjáról messzire elvonuló művésznek mindazok üdvözletét, akik fölötte nagyrabecsülik tehetségét.
Nyugat. 1929

Grafikai tanulmányok

ELEK ARTÚR: MAGYAR RÉZKARCOK
Márkus László: A rézkarc
Maller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti Múzeumban
FERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEI
VAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOK
Farkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikus
Farkas Zoltán: Buday György fametszetei
Elek Artúr: Kozma Lajos szignetkönyve
BÁLINT ALADÁR: FÁY DEZSŐ GRAFIKAI MŰVEI
FARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓI
Margitay Ernő: Kozma Lajos rajzai
LENGYEL GÉZA: KOZMA LAJOS RAJZAI
Alkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet)

(Tichy Gyula): Egy tusos üveg meséi. [Rajzok.] Bev. Bálint Aladár
Elek Artúr: Conrad Gyula új részkarcalbuma
Meller Simon: A NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBAN
Lándor Tivadar: ZICHY MIHÁLY ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓ
Rózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKON
Meller Simon: MODERN ANGOL RÉZKARCOLÓK
Fába vésett balladák. Buday György, 1907-1990
Karinthy Frigyes: Gara Arnold: Magyar parnasszus

KENCZLER HUGÓ: UTOLSÓ ÁBRÁNDOK. — MELÓDIÁK
Margitay Ernő: A grafikáról. HELBING FERENC RAJZAIHOZ

metszet, térkép kínálatunk

metszet a lakásban